Ultrabalaton egyéniben 2017 – Az újratervezés versenye

Detti: A hétvége, amikor az események, a körülmények, mind-mind azon vannak, hogy próbára tegyék a problémamegoldó és alkalmazkodó képességünket.

Ati: Tavaly sikerült egyéni indulóként beérkeznünk az Ultrabalaton céljába. Nagyon örültem neki, és tudtam, hogy vissza kell jönnöm idén is újra. Utána két hetet pihentem, majd volt egy csodálatos nyarunk, rengeteget vízitúráztunk, sok jó emberrel ismerkedtünk meg a vízitúráink alatt, bringáztunk is, kicsit kevesebbet futottam (kb. heti 50-70), gyorsan repültek a nyári hónapok. Nyár végén még megrendeztük a mi kis vizes ultra versenyünket-teljesítménytúránkat, a 215 km hosszú UltraRába kajakos-kenus eseményünket, és meg is érkezett az ősz. Nyáron a vízitúrák szervezése és vezetése miatt kicsit háttérbe szorult a futás. Szeptembertől kezdve 70 és 120 km közötti heteket csináltam, edző nélkül, ahogy éppen sikerült közel 9 hónapon keresztül. Szerencsére komolyabb sérülés nem hátráltatott egyszer sem, arra kellett csak figyelnem, hogy ne eddzem túl magam. Közben megterveztük Dettivel a DZD Ultra Trail 300 útvonalát, ezt az útvonalat részleteiben sokszor futottam edzéseimen. A DZD-t igazán azért is tartom fontosnak megemlíteni itt a felkészülési időszakban, mert Dettivel átélhettük nagyon közelről Kovács Robi első teljesítését, és ez az élmény extra motivációt adott én edzéseimhez is. A legtöbb futóedzésem a szokásos, este munka után egyedül hazafutottam Nagykanizsáról Rigyácra amíg Detti összeszedte a srácokat edzésről, és ők meg hazamentek kocsival. Ha rövidebb úton futok, akkor 14 km, ha a Kék túra útvonalon körbe, akkor 20 km. Volt pár szájkarate pökhendi vadászokkal, a sok-sok terepfutáson ez az egyetlen kellemetlen dolog ért, máskülönben a sok futás kint a zalai erdőkben -köszönhetően a környezetnek- szinte könnyűvé tette a futásokat. Voltam pár közösségi futáson a Kanizsai Futóklubosokkal. Ott voltam Szilvi év elejei ultrafutó táborában, ahol az ország legjobb ultrafutói társaságában tölthettem pár napot. Én a terepfutó szekciót erősítettem 3 szuper futóval, csodálatos voltak a téli, zalai erdők, köszi Máténé Varju Edit, Szimandl Anita, Vajda Anita, Szilvi és mindenki más. Sokat futtattuk együtt a kutyákat Lubics Szilvivel (vagy a kutyák minket 🙂 ). Szilvinek és Gyurinak nagyon hálás vagyok, nagyon sokat tanultam tőlük. Szilvivel futottunk együtt a Vérkörön is, ezek mind-mind nagyon fontos összetevői nálam a felkészülési időszaknak testben és fejben is. Tavasszal voltam a Udvaribolondok Balaton-felvidék terep maratonon, ahol magamhoz képest erőlködés nélkül sikerült egy egész jó eredményt futnom. Visszajelzésnek a sok 50 km feletti futóedzés, a Vérkör, a Rába100, az Udvaribolondok mind jó volt, azt mutatta, hogy jó irányba tartanak dolgok.

Detti: Ami az idei UB előkészületeit illeti, sikerült 19-re lapot húznunk, és tervezett nyugodt utolsó héttel szebben, minden percünk be volt osztva, még az összepakolást is 3-4 részletben, innét-onnét lopott tízpercekben sikerült megtennünk. Az eredeti terv az volt, hogy Ati és én Almádiban alszunk Czeglédi Zoli jóbarátunknál, a többiek szombat reggel érkeznek. Aztán utolsó pillanatban szereztünk egy lakóautót, így mindenki ott tud aludni, de ismét változott a terv – újratervezés -, mert az utolsó héten kiderült, hogy Barni fiúnknak is, és Krisztiánnak is (Ati tesója, ő kísér minket autóval idén is, ahogy tavaly) programja van, csak szombat reggel jönnek.Pénteken már nem nyitottuk ki a boltot, fiúkat letettük a suliban, ránk pedig várt Merci, akinek ezúton is köszönjük a tapelést, ami nagyon sokat segített.

Mindent bepakoltunk, semmi nem maradt otthon.

Ati: Az utolsó héten már nem akartam futni, csak Lénussal sétálgatni, frizbit dobálni, és fejben hangolódni a ránk váró 220 kilométerre, sokat aludni, tésztát falni minden este. Hát nem jött össze, nagyon sűrű volt az utolsó hét nekem és Dettinek is, de azért időben sikerült összepakolnunk és elindulnunk.

Tankolás előtt, itt még mit sem sejtve.

Nagykanizsán megálltunk még teletankolni a lakóautót, csak nem tudtam levenni a tanksapkát. Már majdnem kerestünk egy szervizt, amikor megállt mellettünk Anita és Balázs, hogy mi a gond. Balázs levette egy pillanat alatt, amivel 20 percig nem boldogultam. Mondtam is Dettinek: – Na, szép, le akarok futni 220 km-t, amikor egy tanksapka kifog rajtam.

Detti: A tervhez képest kis csúszással felvettük Somit a sulinál, és délután kettőkor már csak tankolni kell, és mehetünk. Csakhogy ezen a hétvégén még ez sem olyan egyszerű…. beálltunk a kútra, én már a shopban várakozok, hogy a sorbaállással sem menjen el sok idő, majd mikor kinézek, látom, hogy Ati még a tanksapkával bíbelődik. Laza 10 perc próbálkozás után úgy döntöttünk, hogy továbbállunk, és keresünk egy szervizt, ahol valahogy leveszik. Közben még telefonos segítséget is próbáltunk hívni, sikertelenül,  Ati a következő kútra bement, hátha változott valami, vagy csoda történik… Ahogy ott próbálkozik, egyszer csak megáll mellettünk Balázs mint egy “sárga angyal”, és mivel sokkal bátrabban próbálkozott, kinyitotta a tanksapkát. Az élet apró örömei…

Földvár felé, félúton.

A tank tele, irány a pálya, és meg sem állunk Aligáig, az este már nincs más dolgunk, mint a rajtcsomag megszerzése, a tészta elfogyasztása, és a megnyitó. Siófok körül aztán újabb váratlan fordulat, gázolajszag, nem múlik, ez bizony a mi autónkból jön. Aligán leparkoltunk, motorháztető felnyit, és bizony minden tiszta gázolaj. Még szinte kétségbeesni sem volt időnk, máris jött az újabb meglepi, pofon,- vagy nem is tudom, hogy kellett ezt ott akkor értelmezni-, egy pasi jelenik meg a kocsi mellett, és közli, hogy éjszakára nem maradhatunk, mert hát ez egy lakóautó – hát ha nem mondja, rá sem jövök -, de ezen a ponton ez zavart a legkevésbé. Ati azért közölte vele, jó, semmi gáz, ha elindul az autó akkor elmegyünk. A nyugodt, versenyre hangolódó, ismerősökkel beszélgetős este elgondolás ezen a ponton végképp szertefoszlott. Ismét jött az újratervezés. Először is sprint a rajtcsomagért, ahol azért sikerült kisebb fennakadást okoznom az előre lejelentett pólóméretemmel – nagyon elbújt a tömegben, de én vagyok a hibás, miért nem M-eset kértem, abból volt rengeteg. Aztán sprint a parkolóba, telefon az autószerelő sógornak, majd apósnak, majd miután az ő segítségükkel körvonalazódott a probléma, már csak megoldást kellett találnunk, pénteken este 18-kor. Eszembe is jutott a nagy okosságom, amit másoknak el-el szoktam sütni, miszerint “problémák nincsenek, csak megoldásra váró feladatok”, hát akkor tessék, ez egy szép feladat. Első lépésben kellett szereznünk egy 17-es kulcsot, ami nem is volt olyan egyszerű, még akkor sem, ha egy teli parkolóban próbálkozik is az ember gyereke. Végül a rendezvény elektromos hálózatának a kiépítői jöttek segíteni. Az azonban hamar kiderült, hogy bizony szervizre is szükség lesz, de hát ez az okostelefonok világában nem nagy kihívás. Sznopek Józsi és Reni a legjobbkor érkeztek, így 2 telefonon kerestük a szerelőt, a harmadikon pedig próbálkoztunk. Végül kb. az ötödik ember (Reni találta) akit hívtunk, felvette a telefont, és hogy valami jó is legyen legyen a dologban a parkolótól max 500 méterre volt a műhelye.

Ati: Nem sokkal a cél előtt éreztem, mintha gázolaj szag lenne, aztán amikor megálltunk Aligán a versenyközpontban, és felnyitottuk a motorháztetőt, láttuk, hogy az egész motortér tiszta gázolaj, és ha jár a motor, akkor spriccel ki a gázolaj az egyik porlasztó mellett. Este van, rajtcsomagot kell felvenni, tésztaparti, megnyitó, most nem azzal kellene foglalkozni, hogy a másnapi kísérő autót valahogyan meg kell javítani. Detti szuper volt most is, hihetetlen nyugodtsággal fogadta ezt a nem kicsi problémát. “Megoldjuk”-mondta, és én mindig hiszek neki. Este nyolckor minden rendben volt: rajtcsomag hiánytalanul nálunk, vacsoráztunk, voltunk a megnyitón, ahol köszöntöttek minket a szervezők, és ami még szintén fontos: jó a kísérő autó.

Detti: Közben ahogy Renivel beszélgettünk és kiderült, hogy a nagy pólóválogatás közben én nem kaptam meg a biciklis rajtcsomagomat. Úgy éreztem, hogy ez már a pont az i-n. Mondtam Somának, hogy amíg a fiúk ideiglenesen menetképessé teszik az autót, addig mi tegyünk egy próbát. Ha emlékeznek rám a többszázas tömegből, és annak ellenére, hogy az aláírásom is ott díszeleg, hogy én bizony mindent átvettem, talán mégis csak hozzájutok a sárga zsákhoz és a kulacshoz. Az első dolog pozitív dolog ma Aligán, hogy elnézést kértek, és megkaptam a csomagot, mivel egy lyukas garast nem adtam volna a dologért, gondoltam, hogy ezután már csak jó dolgok történhetnek velünk.
Mikor menetképes lett, elvittük az autót a  szerelőhöz, és amíg ő dolgozott, mi megettük a tésztát -spagetti nekünk éppen nem jutott-, részt vettünk a megnyitón.

Egyéni indulók. Ott van apa neve is.

A mólón már nem tudtunk végigsétálni mert jött a telefon, hogy kész az autó. Kerestünk egy vízszintes helyet, bevackoltunk, és lefeküdtünk aludni. Az ágy ugyan kényelmes volt, de a mai nap megpróbáltatási miatt elég nehezen tudunk elaludni mindhárman, így nem mondhatom, hogy kipihenve ért minket a reggel 4 óra.

Ati: Nem aludtam túl jól, izgultam, ideges voltam, talán ennek is köszönhető, hogy bár nem voltam kipihent, de nem okozott gondot a 4 órás ébresztő.

Detti: Öltözés, tejeskávé, keksz, pakolás, bicaj leszerelése, felmálházása. A Krisztiánéknak már rég itt kéne lenni! Csörög a telefon, hogy ők ott vannak a bejáratnál, mi hol vagyunk? Mi a bejáratnál, ti hol vagytok? Na ez és telefonos navigálás ment így vagy 15 percen keresztül, de végül is találkoztunk, puszi a gyerekeknek, és futás becsekkolni, na jó először csak a Toi-toiban, aztán a startterületre. 4 perccel az indulás előtt Ati már bent állt, és várta a rajtot.

Ati: 5 óra előtt vagyunk pár perccel. Keresem az ismerős arcokat. Bélánk, Tóth Ati, Jeszenszky Peti, Rakonczay Gábor, és a többiek, mindenkivel megöleljük egymást. Furcsa, hogy nincs itt a Gyuri, és Szilvi nem mondja, hogy “Jó vagy Ati, megcsinálod”. Keresem szememmel Darkot és Józsit, de nem látom őket, sokan vagyunk. A kordonon kívülről integetnek a Strava-s barátok Cili, Zalán, Zoli, ők hármasban futják. Ölelés velük is, és már számolnak is vissza. Elindultunk. Csak egy kör a Balaton körül, 220 km.

Még egy közös kép indulás előtt.

Egyéniek rajtja.

Akkor most merre? Egyéni kísérőknek lesz közös rajt?

Detti: 5:00 ők elrajtolnak, majd én kis naiv, várom a kerékpáros kísérők rajtját, amit az idén bizony hiába vártam, mert bármennyire is jólesett tavaly -bár tudom, hogy ez nem rólunk szól-, az idén erre nem jutott idő, vagy kedv, én nem tudom. Aztán a többi csalódott kísérővel együtt a standok és bokrok között elindultunk a saját hősünk után. A szél elég határozottan fújt, így már első néhány kili után úgy döntöttem fel kell vennem egy pulcsit, amint találkozunk a kísérő autóval. Már majdnem elérték az első frissítő pontot, mire utolértem Atit. Szépen egyenletes tempóban haladt, a frissítőknél gyűjthettem neki néhány falat ennivalót, amit aztán sétára váltva fogyasztott el. Füreden ettünk egy kis tésztát, hogy legyen erő a Tihany után kezdődő hullámvasútra.

Ati: Az első pár kilométert Pálfi Lacival beszélgetve együtt futottuk, amíg utolértek minket a bringás kísérőink. Aztán ahogy Detti utolért, már javarészt mellette (előtte, utána) futottam, csak néha futottam beszélgetve rövidebb szakaszokon másokkal, Hankával, Juhász Petivel és másokkal. Könnyen ment a futás, kényelmes tempóban futottam 6:00-6:15 körüli kilométereket.

Varga Gyuri képe, “véletlenül” pont arra fotózgatott.

2:10-es félmaraton, nagyon jó. Itt Almádiban gyors ölelés Czeglédi Zoliékkal, a kislányuktól kaptunk egy kedves, erőt adó rajzot (kőszikla és szív volt a rajzon), körbevittük.

4:23-as az első maratoni táv ideje.

43 kilométernél Balatonfüreden az első meleg étel, tészta, nem állok meg, gyaloglás közben eszem, Barni alig bír futva lépést tartani a gyalogló tempómmal, jön mellettem, ő viszi vissza az üres tányért, nem szemetelünk. (Ha esetleg egy szervező olvassa: az egyéniek nem szívesen állnak meg amíg esznek, érdemes lenne néhány szemetes zsákot kitenni a frissítő után párszáz méterre.) Tihanynál jobbra fordulunk, és elhagyjuk a tavat. Most jön az én részem. Jönnek az emelkedők, olyan mintha otthon lennék Zalában, a különbség csak annyi, hogy aszfalt van a lábam alatt és nem falevél. Aszófő, tavaly eddig jöttünk Petivel együtt. 50 km, mindjárt megvan a negyede.
50 km 5 óra 19 perc, ez nekem teljesen jó!


Többen vagyunk együtt egyéniek, húzzuk egymást, jó tempóban haladunk, az emelkedőket gyalogoljuk, a többit futjuk. A szél fúj, külön hűtésre nincs szükség, nekem pont jó. A táj meseszép, ahogy a kaszáló tengerként ringatózik a szélben a dombok között, szavakkal leírhatatlan.

Detti: Tavaly Füredtől már folyamatosan jegelni kellett Atit, az idén azonban a továbbra is lelkesen fújó szél elég hűtésnek bizonyult. A dombokon általában gyalogolt, de azt olyan tempóban, hogy a lassabb futókat megelőzte, én meg szinte mindig lemaradtam, mert a legtöbb helyen bevallom töredelmesen, toltam a biciklit. Amikor egymás mellett haladtunk csodáltuk a tájat, a szélben tengerként hullámzó gabonatáblákat, és fogytak a kilométerek. Ahogy közeledtünk Köveskál felé, mindketten csak a beígért levesre tudtunk koncentrálni, azonban – mint ezen a hétvégén már többször is – megint nem volt szerencsénk. A leves épp az orrunk előtt fogyott el, ami Atit eléggé pofon ütötte, és egy kissé benyomódott rajta a hiszti gomb. Gyors újratervezés, ő egy üveg vízzel a kezében tovább indult, én pedig megvártam a forró levest, amit aztán az autóban hirtelen kiürített nagy szájú pet palackba próbáltam meg műanyag kanállal beletuszakolni Somi segítségével. Miután a kezemet már néhányszor leforráztam, nem értem be ennyivel, mivel éhes voltam, a számat is sikerült megégetni, de hogy lássátok mekkora hülye vagyok, egy pohár forró kávéval a torkomat is megégettem, mert annyira sietni akartam.  Azzal együtt, hogy Atival megbeszéltük, hogy az idén nem leszünk annyira összenőve, mert én gyorsan utolérem, mégis az összes ilyen megállásnál nagyon siettem, mert úgy éreztem, hogy magára hagyom. Mire utolértem a levessel, már kicsit rendeződött a helyzet, a leves után pedig kerek lett a világ. Salföld, majd a Varga pincészet, ahol az idén is kihagyta a lépcsőzést, és már belátható közelségbe került a 100 km, ahol mindenképpen szerettünk volna egy fotót a tulipánnal. Ez volt az első olyan kilométert jelző tulipán ami állta a szelet, és nem volt elborulva.

Fotó elkészült, haladtunk tovább a  Római úton, ahol aztán bár még csak délután 17 óra volt újra fel kellett venni a széldzsekit.

Ati: Sznopek Józsiékkal többször is összefutottunk, néha kicsit ők, néha kicsit mi voltunk előttük, ez így ment végéig. Jól haladtunk, az emelkedőket nem erőltettem, kell még az erő, gyors tempóban gyalogoltam. Jól voltam, a gyomrom teljesen jól volt, folyamatosan tudtam enni, inni. Vártam Köveskált, ott van másodszor meleg étel, leves. A tészta nekem annyira nem jó, de a meleg leves nagyon jól esik ilyen hosszú futásoknál. Köveskál előtt mondom is a finn srácnak, hogy a levest ki ne hagyja, mert ezen a frissítőn lesz… Odaérünk, és közlik, hogy elfogyott, de mindjárt hoznak. Én nem vártam, kértem Dettit, hogy valamit találjon ki, hogy miben, és hozza utánam. Rosszkedvűen indultam tovább. Egyszerre megjelenik mellettünk Gábor (Csuja Gábor, innen is minden tiszteletem, jó volt tanúja lenni a küzdelmeteknek sok-sok kilométeren át) tesója, Beáta, és hozza Gábornak a meleg levest. Gábor leül az árokpartra, és nekilát, tudtam, hogy az én levesem is mindjárt érkezik. Köszi Dettikém, a levesed visszahozott az életbe.
Egyszer csak Zolka jön velünk szemben, jé egy kedves ismerős!
Varga pincészet, bár a gyomrom jól van, de nem vágyom a borszagra és a lépcsőkre, a pincét kihagyom, annyit nem ér az a fotó. Haladunk-haladunk, mindjárt 100 km!
100 km: 11 óra 44 perc, 12 órán belül, hurrá! A 100 km-es tulipánnál közös fotó és hitvesi csók. 1 percre leülök, az első leülés 12 óra és 100 kilométer óta. Jókedvűen indulunk tovább.
Lassulok, nem nagyon megy a futás, minden ok a gyomrommal, csak gyengének érzem magam. Tavaly itt találkoztunk Csabival, itt ittunk kávét bringás kerülésen, és a sok többi emlék, nincs gond, jókedvűen haladunk, csak lassabban. Macskakő, Badacsonytördemic, kereszteződés. A rendőr nem állítja meg nekem a forgalmat, pedig látja, hogy jövök, nem érdekel, átmegyek az autók között.

Feltesszük az órámat tölteni, amíg töltőn van, Detti órája van a kezemen. A Badacsonytördemic és Gyenesdiás közti szakasznak nagyon-nagyon lassan akar vége lenni. A vasúti átjárónál megvan a táv fele, de jó, innen már kifelé megyünk. Golfpálya végén óriási gépszöcske a bringaúton. Fuss át alatta, fotó készül!

Balatongyörök, tavaly itt volt az “5 kib@szott perc”, jót nevetünk Dettivel.

Detti: Badacsonytördemic utáni egyenes szakasz – a vasúti átjáróig  – elég nehezen akart elfogyni. Mivel itt már a kerékpárúton haladtunk, jobban kellett figyelni az előzések miatt, de itt még volt megfelelő mennyiségű türelem. Ha eddig nem lett volna elég a jóból,  jobbra nézve szépen látszott ahogy a felhők elkezdtek gyülekezni. Györöknél én fel is öltöztem, hosszú nadrág, póló, pulcsi, széldzseki, kendő a sisak alá, Ati csak egy pulcsit vett fel, és a két esőkabátot betettük a bicajos táskába. A gyerekekkel, és Krisztiánnal megbeszéltük, hogy Keszthelyt kihagyhatják, menjenek el vacsorázzanak valahol, és Berényben találkozunk. A keszthelyi tészta elég felejthetőre sikerült, talán ha meleg lett volna…De az élet kompenzál, mert barátnőm Anita és családja okozott nekünk egy kellemes meglepetést, ugyanis Kanizsáról eljöttek megnézni minket, hoztak nekem kávét, a gyerekeknek csokit, és persze egy nagy zsák elismerő és biztató szót. Aki bármikor volt hasonlóan hosszú versenyen az tudja, aki nem, ő meg higgye el, hogy ez a meglepetéslátogatás, a buzdítás, az elismerés olyan erőt tud adni, ami hosszú kilométerekre feltölti a hátizsákot. Ami azt illeti a teli zsákra ha valamikor hát ezen az éjszakán igazán nagy szükség volt. Elbúcsúztunk, és irány tovább.

Ati: Szeretett Bélánk kápolnájához közeledve Gill-lel  kerülgetjük egymást. “Jó vagy Attila, nyugi, rengeteg időnk van.”-mondja. Megnyugtató. Az idő folyamatosan hűl, egyszerre csak megérinti valaki a bal vállam, és elszáguld mellettem Nedjalkov Balázs, hátranéz és mosolyog. Pont jókor, minden energiára szükségem van, nem vagyok jól. Gyomrom rendben, csak nagyon elfáradtam. Keszthely, leülök egy padra egy másik egyéni mellé. Kérdezi, hogy jól vagyok-e. Nem. Belepiszkálok a tésztába, de nincs kedvem enni. Anitáék meglepetéslátogatása se tud feldobni, rosszkedvűen indulok tovább az egyre jobban erősödő szélben, már sötétben, fejlámpával. Beszűkül a bringaút, vaksin botorkálok amikor egy bringatúrás elszáguld mellettem, félre kellett ugranom, hogy el ne üssön. Az ugrástól az eddigi bal sarkamnál lévő vízhólyag átrendeződik, minden lépés fáj. Leveszem a cipőmet, és Dettivel megpróbáljuk felhasítani a biztosítótűvel, de nem megy, pont itt van betapelve a sarkam, és a szalagon nem akar kifolyni a víz. Majd lesz valahogy, indulok tovább, pár perc múlva rendeződik, a lépések súlya mégiscsak kipréselte a vizet. 60-70 km-es már a szél, recsegnek-ropognak a fák, csak bízni tudok abban, hogy nem fog ránk szakadni egy vastagabb ág.

Detti: Az UB leghosszabb 12 kilométere volt ez. Az éjszaka egy pillanat alatt telepedett ránk, a szél felerősödött. Balról a nád susogott, a fejünk felett a hatalmas fák hajladoztak a 60-70km/órás szélben. Nem voltam egyedül, de folyamatosan az járt a fejemben, ha egyedül kéne itt mennem, meghalnék a félelemtől. Gondoltam kapcsolok zenét, ha már olyan sok jó zenét kaptunk. Bekapcsoltam, hangszórón, hogy Ati is hallja, aztán teljes hangerőre tettem, majd kb a 2. számnál ki is kapcsoltam, semmit nem hallunk, csak a szelet, de azt piszkosul. Ezen a szakaszon volt a fényfestés a fákra, ami nagyon jó, ötletes, szép, de most nem tudtam élvezni, túl akartam lenni ezen a szakaszon, ki akartam érni a fák alól, találkozni akartam az autóval, mert hiába voltam felöltözve, egyre jobban fáztam. Azt gondoltam, ha elérünk Máriára, onnét már minden rendben lesz. Aztán ez is eljött megérkeztünk Máriára, MELEG LEVES, SZÉLVÉDETT PAVILON, SZÉK, KEDVES KISZOLGÁLÁS!

Ati: Elértük Balatonberényt, ahogy mondják, itt kezdődik a Délipart nevű település, az Ultrabalaton 80 kilométeres célegyenese. Orkán erejű szél, de legalább nem esett az eső. Az volt bennem, ok, semmi baj, ennél rosszabb már nem lehet. Balatonberényben alul is vastag nadrágba öltöztem én is. Balatonmária: nagyon vártam a meleg leves miatt, a legtündéribb frissítő állomás személyzete, nagyon-nagyon köszönjük nektek a figyelmet és a kiszolgálást. Találkoztam jó barátokkal, Bekk Csabival, Boda Gáborral, Katz Rudival, de pont a legmélyebb gödörben voltam, bár örültem nekik, de valószínűleg ők ezt nem látták rajtam.
Álmosak és fáradtak voltunk, az éjszaka folyamán Detti is volt, hogy elaludt a biciklin, és velem is volt olyan, hogy arra riadok, hogy pár másodpercet elaludva futhattam.

Detti: Itt egy kedves barátunk, Miki is velünk volt aki Fenyvesről jött elénk bicajjal, és egészen Fonyódig velünk tartott. A rövid pihenő után én az autóból felvettem még egy hosszú nadrágot, és egy vastag mellényt is a már rajtam lévő két pulóverre. Néhány méter megtétele után újabb meglepetés, Boda Gábor  – azóta sem tudom, hogy került oda Szombathelyről-, és Bekk Csabi lettek Ati kísérői egy-egy rövid szakaszra. Aztán ismét hárman haladtunk Fonyód felé, a mögöttünk lévő 140 km rányomta a bélyegét a hangulatra. Ati itt nem volt jól, nagyon nem, elkezdett fájni a lába, egyre többet gyalogolt, és közben hülyeségek jártak a fejében. Egyszerűen nem ment a matek. 3 órával a záróbusz előtt jártunk, és ő képes volt kiszámolni, hogy nem biztos, hogy be fog érni. Elég keményen ment a hiszti, Miki szegény próbálkozott, biztatni, szóval tartani, de itt nem erre volt szükség. Neki szüksége volt egy tapaszra a lábára, ja és nekem szükségem lett volna egy kávéra, de nagyon. Eljött a pont amikor mind a ketten hisztiztünk, én a kávé miatt, ő pedig minden miatt.

Bélatelepen ott volt a várva várt kávé, de a tapasz fontosabb volt, nem kávéztam, de Ati nem állt meg a kocsinál sem, nem tudom mit gondolt, hogy majd menet közben tapasztom be a lábát??? Kivettem a tapaszt, és egy nagy ollót a kocsiból és úgy tekertem utána.Csak zárójelben jelzem meg, hogy egyéb körülmények között teljesen kiakadt volna ha ollóval a kezemben biciklizek, most meg nem állt meg! Krisztián érzékelve a feszültséget utánam futott, így az ollót már nem kellett visszavinnem. Fonyód előtt nem sokkal, mikor már azt is mondta, hogy soha többet nem jön ide, megállítottam, és mit tesz ilyenkor egy jó feleség, hát megvigasztalja a férjét, és mit tesz egy futófeleség? Átöleltem elmondtam neki, hogy szeretem, de most szedje össze magát, mert bőven időben van, meg tudja csinálni, és induljon tovább. Bejött, elhallgatott, persze lehet, hogy magában szidott, de ment tovább. Gondoltam sínen vagyunk! Ám ekkor villámlott egyet és dörgött is egy rövidkét, mire Fonyódon a vasúti aluljárónál átcipeltük a biciklit, már csöpögött az eső. A bicajon valahogy kiakadt a hátsó fék, egy picit szerelgettük, majd megállapítottam, hogy az előttünk álló 60 km-en nem is lesz rá szükségem, inkább menjünk. Ezalatt Barni hozott nekem dobozos kávét, aminek nagyon örültem, és kértem, hogy a következő frissítéshez hozzák a bicajos esőkabátot, mert ami rajtam van kevés lesz. Napközben fújt a szél, azt hittük, hogy nagyon, de este rájöttünk, hogy lehet annál rosszabb, és most éjszaka, nem elég hogy esik, a szél még mindig tudott erősödni, olyan 60-80 km/h-s széllökések voltak, hogy arrébb tette a futókat, és bicajosokat is. Széllel szemben a dombon lefelé, úgy hogy tiszta erőből tekertem, megállt a bicikli. Na itt azért én is feltettem magamban a kérdést, hogy én aki utálom a hideget, 20 fok alatt fázom, mit is keresek itt? A megbeszélt következő frissítőre nem tudott odajönni az autó, így csalódottan vettem tudomásul, hogy bizony még 5 kilométeren át ázni fogok. Aztán mikor végre találkoztunk, egy csehszlovák művészfilmbe illő 5 perces kis jelenettel sikerült is magamra varázsolni a poncsót, miközben elázott a szárazra cserélt kendőm, és az ülésem is csupa víz lett, és nagy meg könnyebülés helyett inkább a beletörődés kerített hatalmába. Valóban annyival jobb lett a dolog, hogy így néha – amikor a szél nem fújta a képembe a poncsót melegítette a combomat, de ennyi, semmi több. Ezen a ponton két dologban voltam biztos, abban, hogy bármennyre rossz is, miattam biztosan nem állunk, és abban, hogy úgyis vége lesz egyszer. Balatonlellén, csak hogy legyen valami változatosság is, egy elfordult jelzésnek köszönhetően 8-10 másik futóval együtt tettünk az útvonalba egy kis kanyart, de szerencsére gyorsan rájöttünk, hogy merre kellett volna továbbmenni. Amíg esett az eső, annyira sajnáltuk magunkat, hogy még frissíteni is majdnem elfelejtettünk.

Ati: Bár a meleg leves Balatonmárián jobb kedvre derített, de valószínűleg a folyamatosan romló rossz idő és a fáradtság miatt Alsóbélatelep környékén elkezdtem mindenen hisztizni. Detti nagyon türelmes volt velem, Miki is folyamatosan próbálkozott (eredménytelenül) jobb kedvre deríteni. Tavaly olyan jó volt az éjszaka, ugyanazt akartam idén is: jó tempóban haladunk a meleg éjszakában, közben halkan szól a zene, dalok, amiket a barátok a FB-on küldtek. Erre meg orkán erejű széllel szemben próbálunk vacogva talpon maradni, és közben haladni is. Zene? Hiszen egymás hangját alig halljuk! A jobb lábam is kezd megfájdulni. És amikor azt hiszed, hogy ennél már nem lehet rosszabb, akkor elromlik a bringán a fék, és elkezd szakadni az eső. De nem ám függőlegesen, baszki, vízszintesen esik az eső, érted? Vízszintesen. Kb. fél perc alatt áztunk bőrig. Rettenetesen utáltam ott lenni, és bár vágytam rá, hogy leüljek, vagy lefeküdjek a lakóautónkban az ágyamra, és vége legyen az egésznek, az azonban nem volt a lehetőségek között, hogy kiszállok.
Még a világosban valahol félúton engedtem el a tervezett 28 és fél – 29 óra közti időt, aztán a déli partra érve már csak az volt a cél, hogy a tavalyinál azért jobbat menjek, itt az éjszakai viharban nem érdekelt az idő, csak az, hogy szintidőn belül beérjek, és legyen még egy szalagom.

Detti: Aztán egyszer csak mintha csoda történt volna, futók és kerékpáros kísérők hitetlenkedve kérdezték: nem esik? tényleg elállt? Az eső elállt, a továbbra is fújó szél kitartó munkával nekilátott a megszárításunknak.

Kértünk előrejelzést, hogy lesz-e még eső, de mivel Krisztián ellentmondó infókat látott a neten, úgy döntöttünk, hogy nem öltözünk át, még nem. Újra nekiálltunk rendesebben frissíteni, és a hajnal is ott toporgott már az egyenes végén. 🙂

Végre már nem esik.

180 km, már egy maraton sincs vissza.

Földvárra már reggel érkeztünk, ahol Németh Reni várt minket öleléssel, meleg levessel, kávéval, biztatással. Olyan volt ez mint a sivatagban egy oázis, feltöltődtünk, és mivel tudtuk, hogy innét már ha egy métert nem fut Ati, a gyors gyaloglós tempóval, akkor is beér szintidő alatt. Időközben a nap is kisütött, de a rétegek csak lassan kerültek le rólunk. Földvár környékén a fiúk is kísértek minket egy egy szakaszon.

Ati: Felkelt a nap, elállt az eső is. A felkelő nap sugarai hamar megszárítottak és felmelegítettek minket. Imádtam a napot, újra minden jó lett. 187 kilométernél Reni és finom meleg levese még szebbé tette a reggelünket. Tudtam futni is, gyomrom jól volt, tudtam enni és inni is rendesen, nem voltam gyenge.

Ha futottam, akkor kicsit fájt a jobb lábam. Számolgattunk, időnk van bőven. Nem mertem kockáztatni, hogy a futás miatt lesérülök, és emiatt kell feladnom a vége előtt, így inkább gyors tempóban gyalogoltam. Minden lépéssel közelebb kerültünk a célhoz.

Detti: Azt nem mondom, hogy olyan gyorsan teltek az utolsó kilométerek, hogy észre sem vettük, de az idő javulásával egyre jobb kedvünk lett, még egy két fotó is készült.

Viccesek a szervezők. 🙂

A kísérő autónk leparkolt Aligán, a fiúk pedig eljöttek elénk, így az utolsó 1 km-t négyen tettük meg. Közben megbeszéltük, hogy az idén is családi befutónk lesz, a profi fotós által készített képen azonban Somi mégsem volt rajt, úgyhogy Atinak jövőre is el kell indulnia. 🙂

Ati: Amiért jöttünk, megkaptuk. Zarándokút a lélek legmélyére.
Nehéz volt, megcsináltuk. Köszönöm elsősorban Dettinek a bringás kíséretet és mindent, azt, hogy van. Nagyon nehéz körülmények között állt helyt ismét. Köszönöm a tesómnak, Krisztiánnak, hogy idén is kísért minket autóval, és vigyázott fiainkra. Barninak és Sominak a tökéletes frissítést, úgy sikerült végigmenni a 220 kilométeren, hogy egyszer se volt semmi gond a gyomrommal. Mindenkinek gratulálok, elsősorban az egyéni indulóknak, a 2-3 fős csapatoknak, és a bringás kísérőiknek, illetve mindenkinek akárhány fős csapatban is indult. A szervezés és a verseny lebonyolítása is nagyon jó volt, az a pár apró bosszantó dolog, ami nem tetszett, nem a szervezők hibája, köszönjük a teljes stábnak!

Detti: A végén még két dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik ami idén is negatívan érintett minket, és tudom, hogy nem voltunk ezzel egyedül. A déli parton, ahol már nem kerékpárúton haladtunk (tehát elég széles volt az út) többször is előfordult, hogy a csapatok éppen az aktuális 15 kilijére beállt friss villámgyors embere és száguldozó bicajos kísérője, messziről csenget, és kiabál, hogy menjünk már félre GYORSAN mert ők jönnek, mondom, hogy ok, megyünk. Erre közli, hogy gyorsabban, mert ő futót kísér. Mondom én is, mire ő, de ő időre megy. Mi is. Ezt azért olyan 160, 180 kilométer között kicsit nehezen viseltem. De az a szerencse, hogy belőlük kevesebb volt, mint az olyan csapattagokból, akik elfutva az egyéniek mellett inkább buzdították, elismerték őket. Minden ilyen megnyilvánulás erőt adott neki, és a kísérőknek is. Köszönjük!

A másik amit feltétlenül szeretnék megemlíteni, hogy minden elismerésem a pontokon álló segítőké, akik  viharban a sátor négy lábát fogva, bőrig ázva, átfagyva is segítőkészek, kedvesek voltak. Köszönjük!

Néhány technikai jellegű táblázat az archívum számára, apró betűsek, külön ablakban érdemes megnyitni őket.

Kele Attila egyéni eredményei

Egyéni férfi 1

Egyéni férfi 2

Egyéni férfi 3

Egyéni férfi 4

Egyéni nők

Az eredi terv, amit nem sikerült tartanunk.

 

Post navigation