Gran Canaria 360º The Challenge 2023.

Gran Canaria 360º The Challenge  2023.

269 km 14.300mD+

Koromsötét az éjszaka, mindenhol csak kaktusz és szikla, nagyon nehéz a terep. Ketten vagyunk csak a hegyen, Szilvi telefonjából halkan szól az Azahriah. Ez már a harmadik éjszaka, mindketten nagyon fáradtak vagyunk. Napok óta egyik lépés a másik után. Harmadik napja vagyunk úton, nem aludtunk szinte semmit. Szilvi is álmos, de nálam jobban bírja az alváshiányt, én nagyon nehezen. Sok versenyen voltam már, de ennyire messzire még soha nem mentem, itt még nem jártam, és itt most nem a helyre vagy a megtett távolságra gondolok. Rettenetesen álmos vagyok, folyamatosan hallucinálok, nincs benne semmi félelmetes, minden olyan valóságosnak tűnik, más futókat látok, mindenhol a sárga mellényes szervezők várnak minket, folyamatosan Detti hangját hallom. Szédelgek, Szilvi néha kézenfogva vezet, néha a botját előrenyújtva terelget a szakadék felől a szikla felé, hogy ne essek le a mélybe. A következő ellenőrző pontig kell eljutnunk, ha sietünk, akkor ott alhatunk majd egy órát.

Ha a szerelmed vár a pontokon, és a legjobb barátod a társad az első lépéstől az utolsóig, akkor a legnehezebb kihívás  és kaland is könnyebbé válik. Köszi Detti a támogatást és mindent, köszi Szilvi, hogy minden lépésnél velem voltál, nagyon szeretlek benneteket. Nélkületek nem sikerült volna.

Nem is volt tervben ez a verseny egyikünknek se, én azt se tudtam, hogy létezik. 

Máshova, Jordániába készültünk hónapokon keresztül egy több napos sivatagi versenyre. Ott minden nap futottunk volna egy maratoni távot, egyszer egy 80 km-t, este sátorban aludtuk volna végig az éjszakát. 250 km összesen, 4000 méter pozitív szinttel. Csak vizet kaptunk volna, így a versenyt nehezítette volna még az, hogy egy heti teljes felszerelést, ruhát, hálózsákot, élelmet kellett volna folyamatosan vinnünk magunkkal (15 kg). Hogy hozzászokjunk a súlyhoz, a felkészülés egyik kulcseleme volt, hogy sokat futottunk súllyal. 

Aztán a szervezők a közelben zajló szomorú események miatt biztonsági okokból lemondták, elhalasztották a sivatagi versenyt.

Nem akartuk verseny nélkül zárni ezt a szezont, így néztük ki a Gran Canariát. Szilvi nem is akart jönni, a szigeten szervezik a Transgrancanaria 126 km-es versenyt is. Ő régebben futotta ezt a versenyt, és akkor megfogadta, hogy ide soha többet. Ez pedig ugyanaz a terep, jóval hosszabb távon. Aztán csak rábeszéltem egy közös futóedzés közben, hogy amikor majd öregek leszünk, pléddel a térdünkön, teát szürcsölgetve, milyen jó lesz majd nosztalgiázni. 

Csatlakozott hozzánk Roskovics Miki is, Jordániába is jött volna, ide is mentünk mindhárman. Megbeszéltük, hogy amíg jó lesz a közös tempó, addig együtt haladunk. Ennek én nagyon örültem, ha együtt leszek Szilvivel, akkor biztosan minden rendben lesz.

A versenyt nehezíti még az, hogy a pálya minden évben más, és nincs jelölve, végig a szervezők által utolsó pillanatban küldött GPS track alapján kell haladni. Ez a fajta tájékozódás nekem egészen jól megy, körülményekhez képest tényleg jól boldogultunk, bár nem volt könnyű kizárólag a GPS alapján navigálni, főleg úgy, hogy nagyon sokszor nem volt pontos a track, és sokszor egyáltalán nem is volt semmilyen út, még ösvény se, csak tartottuk az irányt. Akik nem értek végig, sokuknak annyi idő elment a navigációval, hogy emiatt csúsztak ki a szintidőből. 

Kísérőnk Detti és Marianna (Miki párja) volt, első nap még velük volt Petra is. Tőlük minden támogatást, segítséget és ölelést megkaptunk, ami csak kellett. Köszi nagyon!

A pályán az Aid Station pontokon (mi csak vizes pontnak neveztük) csak a szervezők segítségét fogadhattuk el, a mi kísérőink itt nem segíthettek nekünk. Ezeken a pontokon a frissítés egyszerűbb volt: izo, víz, kóla, szendvics, gyümölcs, ilyesmik. 

A nagyobb, Basecamp pontokon elméletileg a frissítés is komolyabb lett volna, ez nem mindenhol sikerült. A  beígért meleg ételek hiánya, lerabolt frissítőasztal nagyon tud fájni a megfáradt futónak. Detti és Marianna mindent megoldottak, ha kellett a föld alól varázsoltak elő bármit, amit csak kértünk, így a frissítési hiányosságok minket annyira nem zavartak, mint azt a futót, akinek nem volt segítője. A nagy pontokon volt alvási lehetőség is. Nyugodt, csendes helységet, matracot, plédet és párnát biztosítottak a nyugodt alváshoz azoknak, akiknek maradt rá idejük a szintidőből.  

Dettiék kizárólag csak a 4 nagy ponton segíthettek nekünk. Ezt a pályán folyamatosan ellenőrizték is, mindenhol, ahol a track autóval is megközelíthető utat keresztezett, a szervezők ott voltak. Figyeltek a verseny tisztaságára, de szerettek is minket, név szerint szólítottak minden versenyzőt, vigyáztak, figyeltek ránk nagyon.

A nagy pontok távolsága 75 km, 57 km, 60 km, 48 km, 26 km volt. Az utolsó 26 km-es szakaszon nem, de a többi pontok között kb. a felénél volt egy-egy vizespont. A verseny szabályzata még megengedte, hogy az útba eső benzinkútra, bárba, boltba, étterembe bemehettünk, és vásárolhattunk, feltölthettük a készleteket, mivel a szigeten más vízvételi lehetőség nincs. A helyüket nem mondták meg, így annyit tehettünk, hogy a műholdkép alapján összeírtuk, hogy az úton merre van sok ház, település, abban bízva, hogy ott majd talán lesz valami. 

A verseny előtt 3 nappal mentünk ki a szigetre. Kirándulás, kis futások, sok-sok pakolás, jó hangulatban készülődtünk a versenyre.

A rajtszámátvétel a verseny előtti délutánon volt. A verseny központja, start és cél egy tündéri kis városka a sziget közepén, Tejeda. A szervezők kedvesek, a többi versenyző szimpatikus. GPS kerül minden versenyző zsákjára, így mindenkiről pontosan tudható lesz majd, hol és merre jár, és az ismerősök is látják, hogy minden oké, halad. És nem utolsó sorban pedig: “​Don’t worry, if you press the SOS button on the tracker, we will find you.” 

A technikai értekezlet spanyolul és angolul zajlott. Érdekes módon a spanyol mindig hosszú volt, az angol fordítás mindig rövid, ki tudja, mit hallgattak el előlünk… 🙂 Mindenesetre amikor a pálya ismertetése közben a “from here we can only rescue by helicopter” és a “don’t get into trouble here, because even the helicopter can’t fly in here”, elgondolkodtatott a pálya valódi nehézségéről…

November 15., szerda

Gyors reggeli kávé a hotelben, egy órás autóút, és már Tejedában is vagyunk.

Kötelező felszerelések és a GPS nyomkövető ellenőrzése után várjuk a startot.

Mindenkit név szerint szólítanak be a startzónában. Pacsizó gyerekek sorfala és a versenyzők országainak zászlói között futunk be a startvonal mögé. (Szerencsére még időben észrevettük, hogy a piros-fehér-zöld fejjel lefelé van, és kérésünkre megfordították nekünk, így szebb.)

Spanyolul beszél valaki a hangszóróból, fogalmam sincs, mit, de a hangsúly és a kísérő zene a jelentése nélkül is magával ragad. Visszaszámlálás, cinco, cuatro, tres, dos, uno, és már indulunk is. 

A mezőny kilő, mintha egy gyors aszfaltos félmaratonra indulnánk, mire ez a nagy sietség, nem értem, azért még van vissza egy kicsi…

Amikor még Magyarországon voltunk, a várható előrejelzések a Gran Canaria novemberi időjárásnak megfelelően nappali 20 fok körüli hőmérsékletet jeleztek. A versenyen nagyon meleg volt, nappal 44 fok is volt, éjszaka is meleg idő volt, csak harmadik éjszaka vettünk fel hosszúnadrágot. 

A nagy meleg miatt a folyadék is sokkal jobban fogyott, a pontokról mindig 5-6 liter innivalóval mentünk ki, így a zsákunk a kötelező felszereléssel együtt 10-11 kg volt. Nagy hasznát vettük annak hogy a sivatagi felkészülés alatt sokat futottunk súllyal. A műholdképen kinézett “sokházas” helyeken mindig találtunk egy-egy boltot, éttermet, bárt, és nappal, nyitva tartási időben értünk oda, így a hőség ellenére szerencsére egyszer sem fogytunk ki teljesen a vízből.  Bár az izo rendszeresen megromlott a meleg miatt. 

A start után csak pár kilométert kellett megtennünk, és rájöttem, hogy a versenykiírásban szereplő “Now it is one of the most extreme trail running events in the world.” mondat nem csak marketing szöveg, és amikor Szilvi azt mondta a verseny előtt nekem, hogy “Ati te nagyon naív vagy, és fogalmad sincs, hova megyünk…” mire gondolt.

A terep: borzalmasan nehéz. A régi Vadlánok és Ultrabalatonok összemennek, minden hegy után egyre apróbbak.

A 270 km-en talán ha 20 kilométeren tudtunk futni. A 14 ezer méter szint és a hatalmas hegyek miatt folyamatosan meredeken nagyon sokáig fel, aztán sokáig le, nézzed meg a szinttérképet.

Szinte semmi aszfaltút, kevés murvás kocsiút, sziklás ösvényből rengeteg, és sokszor nem volt ösvény se, csak botladozva tartottuk az irányt, és botozva, néha négykézláb másztunk a sziklákon. Növényzet semmi vagy kevés, ha van valami, akkor az kaktusz. Árnyék nincs, maximum olyankor, ha a nagy hegynek éppen az árnyékos oldalán mászunk. 

Szilvivel volt egy olyan megállapodásunk, hogy nem panaszkodunk, nem mondunk negatív dolgot, nem nyafogunk egymás előtt, nem húzzuk le egymást, hanem csak felemeljük a másikat. Tartottuk is magunkat hozzá, akármennyire is nehéz volt a pálya, egymást mindig csak erősítettük. 

Dettivel nem volt ilyen megállapodásom, így neki a teljes hiszti műsort előadtam napjában többször, telefonon és élőben is. Sírhattam, nyafoghattam bárhogyan, nem tudtam meghatni, ígéretének megfelelően mindig továbbrugdalt. Szilvi és Miki persze ezekről az előadásokról semmit nem is sejtett, titokban csináltam. 170 km körül eluntam a hisztit, eddig se volt semmi értelme, Detti mindig továbbküldött, így inkább én is elhittem, hogy meg tudom csinálni, innen már nem volt műsor.  Detti a verseny után megállapította, hogy jobban futok, mint ahogyan színészkedem.

Szilvi az edzőm, erre a versenyre is vele készültem, minden versenyen hallgatok rá, jobban tudja, mit és hogyan érdemes csinálnom. Első nap az én pulzusomhoz igazodtunk, ha első nap nem csapom szét magam, akkor nem lesz gond, többi nap már kimegyek a világból, ha kell. Ezt tudtuk. Nekem ez nagyon jó volt így, minden nap ízületi, izomzati, gyomor probléma nélkül mentem, erőm is maradt végig. Az alváshiány miatti álmosságon és harmadik naptól a vízhólyagokon kívül semmi más bajom nem volt. 

Miki tudott gyorsabban haladni, második naptól ő sokszor előrement, néha utolértük, olyankor haladtunk együtt kicsit.

Mi Szilvivel végig, első lépéstől az utolsóig együtt mentünk, egymáshoz igazodva. Egyetlen rossz szó, pillantás se volt, végig tökéletes harmóniában, békésségben, barátságban. Nagyon szép közös utazás volt, nem tudom elégszer megköszönni: köszönöm.

Az idei pálya és a meleg nagyon megnehezítette a futók dolgát, az első nagy pontra, 75 kilométerhez már sok futó nem ért oda időben. A nehéz pálya, navigáció és a szintidő miatt sorban estek ki a futók. A 84 indulóból 23-an értünk be a célba.

Én nagyon nehezen bírtam az alváshiányt. A szokásosnál nehezebb pálya és a nagyon szigorú szintidők miatt idén nem volt sok idő pihenésre, alvásra. Az eredetileg tervezett napi 1-2 órás alvásokra nem volt lehetőségünk. A nagy pontokon, matracon összesen kettő és fél órát aludtunk a négy nap, ezen kívül padokon, sziklákon, út szélén árnyékba ledőlve néha-néha negyed órákat. Nagyon megszenvedtem a kevés alvást. 

Miki harmadik nap éjszakáján egy nagyon nehezen navigálható résznél döntött úgy, hogy elég volt, sérülés miatt kiszáll. Azon a részen mi órákkal előbb voltunk ott, még világosban. És pont beszéltük, hogy ez még nappal is mennyire nehéz rész, mit fog csinálni az, aki sötétben ér ide…

Egyszer még a verseny közben Szilvi megkérdezte, hogy kinek ajánlanám ezt a versenyt. Akkor rávágtam gondolkodás nélkül, hogy: “Senkinek!” Most így, a verseny után azt gondolom, értem már a szervezők célját, annak, aki egy valóban nagyon nehéz versenyt keres, aki elfogadja, hogy nehéz a pálya, törnek a botok, nehéz navigálni, keveset lehet futni, sok a mászás, néha négykézláb, mindenhol véresre karcolnak a kaktuszok és a tüskés növények. Nehéz verseny, én nem is gondoltam, hogy ilyen pályán egyáltalán valakinek eszébe jut futóversenyt rendezni. 

Ötödik nap, az utolsó, hajnal van, vörös az óceán felett a horizont, kel fel a nap. Meseszép a látvány. Az utolsó hegyre mászunk fel, Szilvi telefonján halkan szól a zene. Szótlanul lépegetünk, egyik lépés a másik után. 

Nem beszélünk, nem kell, sokat tanultunk egymástól, a világról, és mindent tudunk, aminek ebben a pillanatban jelentősége van. 

Tudjuk, kik vagyunk, mi a dolgunk, és ez fantasztikusan jó érzés. 

Hamarosan vége ennek az utazásnak, szinte fáj, hogy vége lesz. 

De amit tanultunk, azt örökre magunkkal visszük a lelkünkben. 

Minden egyes lépéssel közelebb kerültünk a célhoz. És egyszer csak elfogytak a kilométerek, vége lett.

A cél előtt elénk szaladt Detti, és az utolsó párszáz métert vele együtt tettük meg. 

A befutónk csodálatos volt. Kettőszázhetven közös kilométer után kézenfogva futottunk be a célba. Öleltük egymást, és sírtunk a boldogságtól. Köszönöm Szilvi!  

Post navigation