Atinak 11., nekem a 3. teljesítésem volt az idei évben. A saját nevemben nyilatkozom, de nekem ez az idei volt eddig a legnehezebb.
Nyár közepe van, hogy a vízállás alacsony lesz, arra sokkal nagyobb az esély, mint a jó vízre, tehát erre készülünk fejben. Majd a hosszú száraz időjárás után a verseny hetére előre jelzett csapadék megérkezett hozzánk és persze Ausztriába is, és nekünk ez számít. A vízgyűjtő terület. Szépen elkezdett emelkedni a víz, de mire örülhetünk volna, lerohant a villámárvíz, és már meg is kezdődött az apadás. Nahát, ebből az következik, hogy vizünk nem sok lesz, de legalább cserébe a parton mindenhol ott marad a sár, a sár és a még több sár.
Terveink szerint csütörtökön este már a rajthoz közel nyugodt körülmények között szerettünk volna egy nagyot aludni, de ez valahogy egyikünknek sem jött össze, így hát kialvatlanul, alacsony vízen, masszív iszapréteggel a parton indultunk el az idei utazásra.
Másokban és persze a nehéz pillatatokban bennünk is felmerül egy-egy olyan kérdés, hogy miért, meddig, miért pont most, miért nincs víz, miért van ilyen meleg, most miért esik, miért esik már megint?
Tegye fel a kezét, aki ultrázott már bármilyen sportban, és közben soha nem mondta, vagy gondolta azt, hogy soha többet.
Igen, én is mondtam, mert persze, hogy voltak nehéz pillanatok, percek, sőt hosszú órák, de emellett annyi pozitív dolog van egy ilyen hosszú „úton”, hogy amikor jön a végelszámolás, a kérdés, hogy megérte-e, akkor a válasz mindig az, hogy hát persze.
Csak hogy néhány dolgot említsek, ami miatt nekünk ismét megérte:
- a csodás napfelkelték,
- a hajnalban a parti fűz alól kikukucskáló négy hódkölyök, akik mozdulatlanul figyeltek minket,
- a vízi madarak sokasága – számunkra megunhatatlan,
- az eső utáni dupla szivárvány,
- a percek alatt leszálló éjszaka, hogy egy teljesen más arcát mutassa meg a Rába, másoknak félelmetes, nekünk jól ismert régi barát,
- az éjjelt végig kísérő bakcsók, még életemben nem láttam ilyen sokat,
- a feltétlen bizalom egymás iránt Atival, ami elengedhetetlen az éjszakához,
- a sok-sok emlék, ami azt az elmúlt 26 évben nekünk a Rábánk adott, „emlékszel, itt ült először kajakba a Barni”, emlékszel, itt találtuk a fél kenut”, „emlékszel, ez volt Tibi kedvenc helyem, merre járhat most…”, „emlékszel itt egyszer volt egy teljes torlasz”,
- és persze a többiek miatt akik évről évre úgy döntenek, megnézik, hogy éppen most mit ad nekik az UltraRába,
- és azok miatt, akik először döntenek úgy, hogy leevezik egyben ezt a 215 km-t,
- azokért a percekért amikor már Győrben evezünk, és mindketten tudjuk, hogy már csak 1-2 km, és megvan, ismét megvan.
Majd a hajóból sajgó testtel, kiszállva a többiekkel megbeszéljük, hogy nekik is nagyon hideg volt az éjszaka, és hogy az eső, ami háromszor is eleredt, nem csak egy helyi zápor volt, nem csak mi áztunk meg, hanem a jóval előrébb haladó „élmezőny” épp úgy kapott belőle ,mint az utolsó.
Nehéz 34 óra volt, esővel, hideggel (éjjel 11 fok volt), több nehéz átemeléssel, majd másnap erős napsütéssel, egy csodálatos társsal, és két szuper kísérővel. Köszönjük Barni és Ildike. Nélkületek nem sikerült volna.
Válogatás Barni képeiből:
Válogatott képek kettőnk telefonjáról:
