Langer Péter (http://maszohirado.blogspot.com) beszámolója a hétvégi raftingról:
Az igen jól sikerült pünkösdi rafting után rögtön megszületett az elhatározás a visszatérésre a paradicsomi Soca völgybe, erre a szeptember 25-26-i hétvégén került sor.
Az esős szeptember végi időjárás azt sejtette, hogy magas vízállásra és így kalandokban bővelkedő vadvízi evezés várható. Nos a vízhozam valóban brutális volt, felülmúlva minden elképzelésünket a kemény vadvizekről, az eddig húzósnak hitt májusi túra csupán sétahajókázás volt a mostani állapotokhoz képest.
Néhány adat az utókornak:
- vízhőmérséklet: 12 Celsius fok,
- vízállás: szombaton 239 cm, vasárnap: 184 cm (magas vízállásnak a 170 cm számít),
- vízhozam: szombaton 156 m3/sec, vasárnap: 86 m3/sec (jellemző: 35 m3/sec),
- víznyomás: 1,5 tonna négyzetméterenként (ennyivel présel a víz a sziklának),
- a menedéknek használható limányok száma és területe kb a harmadára csökkent.
Ha a fenti adatok nem mondanak sokat, akkor képzeljétek el azt, hogy egy lejtőn lefelé száguldó autót kell irányítani, amelyen nincs fék, csak a kormány működik, a terep pedig tele van kikerülendő bokrokkal, fákkal és gödrökkel. De mivel az egész móka vízben történik, ezért amikor kiesel a kajakból, akkor kezdődik csak az igazi küzdelem: már nincs ami fenntartson a vízen, a sodrás fadarabként visz előre, irányítani magad elméletben lenne esély, de a lapáttal a kezedben, ilyen erős sodrás mellett, illetve a limányok hiánya miatt csak nyeled a vizet és reménykedsz, hogy a hengersor után szétterül a folyó, nyugisabbra vált és lesz esélyed partra úszni.
Szóval a körülmények ideálisak voltak a Félelem és rettegés a Socán forgatásához, íme a sztori:
Az időjárás előrejelzés egész hétvégére hűvös, erősen esős időt ígért, ezért a simogató pénteki napsütésben vegyes érzelmekkel hagytuk el a fővárost. Ljulbljana előtt volt némi esőzésben részünk, ami viszont hamar elállt, így este 9-kor kellemes időben, reményekben gazdagon értük el szállásunkat a festői Bovecben. Az áthangolódás a hétközbeni hajtásról az aktív hétvégére ismét jól sikerült, már a kocsiban ment a sztorizás, a tervezgetés, de a csúcspont a boveci étteremben következett, ahol Réka nem kért levest, de mégis kapott egy húslevest, melyet rövid hezitálás után (visszaküldjem vagy sem) el is kezdett enni. Már félig túl volt rajta, amikor a következő beszélgetés zajlott le:
Réka: -Bertold, te nem eszel levest?
Bertold: -Még nem hozták ki az enyémet.
Réka: -Milyen levest rendeltél?
Bertold: -Húslevest.
Réka: -Óoo, akkor én a te levesedet eszem…
Bertold: -Most már mindegy, fogyaszd egészséggel!És Réka megette Bertold levesét.
Szombaton a vadvízi evezést a Soca kemping feletti középső részével kezdtünk, a beszállás a durva kanyon után volt, ahol májusban a parton átcipeltük a hajókat, tehát kihagytuk a gyakorlós legfelső részt, ahol még a nyugisabb víz az úr, kisebb a sodrás vagyis rögtön a nehézzel kezdtünk. Amikor először viszontláttuk szeretett Soca folyónkat, az nem is emlékeztetett a májusi képre: kb kétszer gyorsabb volt és nem smaragd zöld hanem zavaros, szürkés fehér volt a színe. Ekkor már bizonyosak voltunk, hogy kemény meló vár ránk.
A helyiek szerint a folyó évente 2-3 alkalommal ennyire durva, így nem csodálkoztunk, hogy az eddig tapasztaltabbaknál sokkal nehezebb volt az együttműködés a vízzel. Irányítani ugye úgy lehet a kajakot, hogy a folyó sebességénél nagyobb sebességgel halad az ember, és természetesen nem csak utazni kell a vizen, sodor amerre sodor alapon, hanem ügyesen szlalomozni a sziklák, zúgók és visszafele forgó vízhengerek között. Ha gyorsabban akarunk haladni a folyónál, akkor erősen kell evezni, nos ha baromi gyors a folyó, akkor baromi erősen kell evezni. Tehát kemény izommunka volt az evezés és nem akkor volt pihi, amikor elfáradtál, hanem amikor lazább szakasz jött vagy ki lehetett állni a limányba. Tehát igen sok energia elment a hajó helyes irányba tartására.
A folyó gyorsaságából az is adódott, hogy amikor borult az ember, akkor lényegesen nehezebb volt kikerülni a sodrásból és partra vergődni. A pályát pedig arccal előre végigcsinálni kellemetlen élmény, mert a következő szekvencia alakul ki: kb 2 másodpercig a víz alatt vagy aztán 3 másodpercig van esélyed levegőt venni, utána a sodrás visszavisz a víz alá. Ez egy ilyen extrém gyors folyón lényegében küzdelem az életben maradásért.
Egyébként borulásnál az a szabály, hogy ha nem tudsz visszamászni, a hajót el kell engedni, de az evezőt nem ajánlott, ennek oka: a hajó lassabban úszik lefelé, nagyobb eséllyel akad el valahol, könnyebb kihalászni később, az evezőt ezzel szemben szinte lehetetlen utolérni, sőt szemmel nyomon követni is nehéz, kihorgászni pedig még ennél is nehezebb. Tehát boruláskor nem csak magadra kell figyelni, hanem fogni kell azt a !§@$ evezőt is, ezzel is nehezítve a vízbe borult kajakos helyzetét.
A szombati nap délelőtt tehát Cezsocaig mentünk (9 km), én egy kétszemélyes gumi kajakban eveztem Bertold volt elől. Nos ez volt Bertold első vadvizi túrája (remélem nem az utolsó) és nem igazán volt képben, hogy mi történik körülötte és hogy mi lenne a dolga: az evezést csak részben tekintette feladatának, inkább halálsikoly és ordítás felváltva történő kiadásával próbált úrrá lenni a hullámokon – tegyük hozzá: nem sok sikerrel. Aztán a táv felénél cserét kért, és átült egy nyugisabb mini raftba. Az új utasommal sem jártam sokkal jobban, életében először ült kajakban. Bertolddal kb hatszor borultunk, az új sráccal csak egyszer, de az akkora volt, hogy csak a végállomáson, Cezsocában láttam őt viszont. Ezen utolsó boruláskor én valahogy partra vergődtem azzal a !§@$ evezővel, kifújtam magam, körülnéztem és találtam egy partra vetődött kajakot, ami ugyan nem az enyém volt, de a csapatunkhoz tartozott így a vezetővel egyeztetve beleültem és lehoztam a kétszemélyes kajakot Cezsocába.
Egész nap felhős volt az ég, mindenki sokat fürdött a 12 fokos vízben, és hát para is nagy úr volt, ezért bementünk az egyik csapat Cezsocában lévő szállására teázni, pihenni és feldolgozni az élményt.
A délelőtti túrának akkora sikere volt, hogy öten nem is vállalták a délutáni folytatást, ezért 1 óra pihi után egy kisebb csapattal indultunk el ezúttal a Koritnica felfedezésére. Ez egy sokkal technikásabb folyó, mely a vodencai kempingnél torkollott a Socába. Ez a folyó nagy kedvencünk volt tavaly Csabával, itt mentünk először egyes gumi kajakkal végig májusban, sok forduló, sok szikla a folyó közepén, kevés kiállási lehetőség = max adrenalin
A Koritnica igyekezett felülmúlni még a fenti várakozásainkat is. A pálya itt úgy kezdődik, hogy pár kanyar után a 10 méter széles folyó egy kb 2 méter széles kanyargó csatornában halad tovább, ami egészen addig rendben van amíg sikerül a kajakban ülve érkezni a csatorna bejáratához. Nekem ez ezelőtt kettőből egyszer sikerült, és higgyétek el úszva, kezemben a !§@$ evezővel a kanyon falához ide-oda csapodva nem nagyon jó élmény végigutazni a csatornán. Ilyen előzmények után őszintén szólva tartottam a csatornától, és hát a délelőtti mega borulások sem tettek jót az önbizalmamnak… Vízre szállás előtt a part mentén sétálgatva felülről felmértük ezt a szakaszt, próbáltuk belőni azt az ideális útvonalat a sziklák között, amely mentén haladva pont megfelelően lehet érkezni a csatornába. Ezek után nem volt más hátra minthogy hajóba üljünk és túllegyünk ezen a szakaszon. Nem húzom tovább: két necces helyzetet megoldva sikerült a megfelelő szögben és sebességgel megérkezni a kanyon bejáratához, az azon történő áthajózás már csak hab volt a tortán. A csatorna a már ismert erővel kilökött magából, sikerült, megcsináltam, háromból kettő! 🙂
Utánam a Csaba-Béla kettős is sikeres végigjött a csatornán, nekik a sebességük megfelelő volt, viszont a szöget 180 fokkal elrontották vagyis háttal jöttek le a csatornán, vicces látvány volt.
Egyetlen olyan borulásom volt, amit egyedül nem sikerült megoldanom es menteni kellett. Az történt, hogy egy szakaszon a folyót középen egy szikla választotta ketté, ezt próbáltam jobbról kerülni, ami nem sikerült es pont a kajak közepénél találkoztam a sziklával, a sodrás pedig nekinyomta azt a sziklának velem együtt. Tehát a helyzet úgy néz ki, hogy a rohanó folyó középen hasalok egy sziklán, lábammal tartom a kajakot, hogy el ne vigye a víz, kezemben pedig a !§@$ evező. Ha bármit elengedek, azt viszi a víz, engem is beleérte, de azért a végtelenségig nem maradhatok ebben a pózban, ezért nagyon vártam mar a záró raftot Vidrával. Addig is a túlparton várakozó Béla es Csaba ötletelését hallgattam: Bear Grylls hozzájuk képest amatőr természetbúvár.
Vidra jött, kikötött es mentett, a kb 8 méterről indított dobókötelet csak sokadjára sikerült elkapni es a végét a kajakhoz rögzíteni, így a hajót a szikláról lerángatták és a partra húzták, ez történt az evezővel is, aztán én következtem. Személyem az eszközökhöz képest sérülékenyebb, így a megfelelő taktikát egyeztetni kellett, hogy a sodráson keresztül biztonságosan a partra jutassanak. A terv az volt, hogy Vidra a kötél másik végével a folyó partján feljebb áll, én két kézzel megfogom a kötelet, a sodrásba vetem magam, és háton jó esetben a folyó közepéről a kötél mentén a partra átsodródok. Eljött az idő, megragadtam a kötelet, majd beleugrottam a zubogó folyóba ami majdnem a partig vitt, ott a kövekben elakadtam így a sodrás egyből levitt a víz alá, onnan húztak ki a mentőmellényemnél fogva a parton készenlétben álló társak. Kemény dió volt, Hollywoodban talán még szobrot is adtak volna érte.
A Koritnica kaland végállomása is Cezsoca lett, óriási volt!
Az este közös sütögetéssel telt, az egész csapat élvezte a sült húsok, a sült tök, a szlovén borok és egymás társaságát. Jó hangulatban telt a buli, a zenét egy 35 fős horvát szigetről származó együttes CDje szolgáltatta, igazi örömzene, szívből ajánlom: http://www.youtube.com/watch?v=akIEJ2zkTcs . Továbbá élményszámba ment, hogy Andrew a ház gerendáján előadott minden öt húzóckodás után meghúzta a boros, pálinkás, majd rumos üveget is – ürülési sorrendben.
Ennek másnap meg is lett az eredménye, a 9 órás találkozót követően csak 12kor szálltunk vízre. Vasárnap ismét más képet mutatott a folyó, színe visszaállt a smaragd zöld színre, a vízhozam és a vízállás láthatóan kisebb lett, de azért még így is a félelmetes Soca várt ránk. A mostani pálya beszállása a vodencai kempingnél volt, ahonnan egy közepesen nehéz szakaszt követően Cezsoca alatt kifejezetten könnyű, nyugodt folyószakasz várt ránk (12 km). A nap egyetlen borulását a mi hajónk adta elő, Béla ugyanis egy gyors indulást követően a sodrás hatására egyszerűen kifordult a hajóból, majd kétségbeesetten igyekezett visszakapaszkodni. Én próbáltam segíteni neki, de ahogy a hajó oldalába kapaszkodott én kénytelen voltam a másik oldalra rádőlni, hogy ellensúlyozzak, így nem tudtam neki kezet nyújtani, végül sikeresen visszatornázta magát a helyére és rendben mentünk tovább.
Ezt a rövid intermezzót leszámítva eseménytelenül telt ez az evezés, zúgók azért voltak, de lassú volt a folyó, így gyönyörködtünk a tájban és környező vízesésekben, majd kikötöttünk Spenica 2-nél. A kempingbeli forró fürdőt követően hazafelé még megálltunk a Soca legfelső részén, ahol egy függőhídról a folyót figyelve konstatáltuk, hogy ez a szakasz még az eddigieknél is szörnyűbb, jó hogy nem jöttünk ide. Pár korhadt fatörzs vízre bocsátásával szimuláltuk, mi történne velünk ezen a szakaszon. Az eredményt legjobban az jelzi, hogy volt olyan fatörzs, ami fel sem jött egy zúgón áthaladást követően…
Mindent összevetve egy újabb szuper extrémsportos hétvégén vagyunk túl, megpróbáltam ízelítőt adni erről nektek, de igazából az élmény leírhatatlan. Akinek lehetősége van rá menjen el egyszer vadvizi evezésre a Socára, páratlan kaland és lenyűgöző táj. Vidrát és Andrewt pedig különösen ajánlom! Fényképeket hamarosan közzéteszek, addig íme két ízelítő.
Jövő hétvégén Peilstein-en mászunk sziklát, hajrá! 🙂
Írta: Langer Péter
Forrás: http://maszohirado.blogspot.com
