Egy 2016-os januári átlagos hétköznap este van. Két kis zalai falu, Sormás és Eszteregnye közötti murvás mezőgazdasági úton futok hazafelé. Mínusz 7 fok lehet, de az 50-60 km/órás északi szél miatt sokkal hidegebbnek érzem. Az út mellett mezőgazdasági földek, semmi nem fogja meg a szelet, fejlámpám fényénél látom, hogy a havas eső vízszintesen esik, hiába van rajtam dzseki, teljesen átáztam, és a gyors tempó ellenére is remegek. Pontosan tudom, hogy miért vagyok itt, nem telik el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne jutna eszembe. Egy éve párban lefutottam az Ultrabalatont, és idén meg fogom próbálni egyedül is körbefutni a Tavat. Még nem tudom, hogy sikerülni fog vagy nem, csak azt tudom, hogy nagyon akarom, és a felkészülés alatt mindent meg fogok tenni azért, hogy fejben és testben felkészülve, tiszta lelkiismerettel álljak majd azon a május végi hajnalon a startvonalnál.
Ez a beszámoló az első egyéni Ultrabalaton indulásomról szól. A beszámolót Dettivel külön-külön írtuk meg, utána raktuk egybe, Detti részei kerültek bele Ati beszámolójába, Detti szövegei mindig rózsaszín dobozban olvashatók.
A leggyakoribb válaszok türelmetleneknek: -Igen, tényleg 221 km. Másfél nap. Nem alszunk. Nem futunk végig, néha belesétálunk. Nem csalás, ha belesétálunk. Megállunk enni, inni, pisilni.
Ha a részletek is érdekelnek, akkor olvasd tovább, figyelmeztetlek, elég hosszú lett.
Írok pár gondolatot a előzményekről és a felkészülésről, ha csak az UB érdekel, akkor az egész következő bekezdést nyugodtan ugord át.
Általános iskolás koromban kezdődött. Nem voltam különösebben ügyes a sportban, konkrétan fociban mai napig tök béna vagyok. Lúdtalpam volt, gerincferdülés miatt gyógytesis is voltam, tesitanáromnak (Silló Zsolt – Zsolt bácsi, aki ma már az én fiaimnak az edzője) köszönhetem, hogy így is megszerette velem a mozgást. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy kihangsúlyozzam, hogy a sok mozgáshoz és nagy célokhoz nem kellenek semmilyen különleges adottságok. Közhely, de igaz: valójában nem is a célok elérése a fontos, hanem a hozzájuk vezető út. Innentől kezdve, 30 éven keresztül nagyon sok sportot űztem és űzök ma is, tehát ellentétben sok ultrással én világ életemben sportos életmódot folytattam, és bár a futás elég távol állt tőlem egészen 2 évvel ezelőttig, de azért volt mire építeni, amikor elkezdtem futni azért, hogy vadvízi kajakozás közben jó kondim legyen. Először én is persze csak pár kilométereket futottam, majd belehaltam, de elég hamar eljött a 10 km, majd a félmaraton, maratoni táv, 60-80 km-es távok is. „Először megtanultam addig futni, amíg el nem fáradtam. Később bírtam tovább is” – Muhammad Ali. Gyors nem voltam, de a hosszabb távok nagyon tetszettek. Aztán tavaly meglett az UB párban.
A felkészülési időszakom alatt egy átlagos hetem így nézett ki:
Hétfőn este közel két órás Muay Thai Box edzés a Kanizsai Küzdősport Egyesületnél, Dukai Tamás edzővel. Nekem ez volt az erőnléti edzésem, sok erőnléti feladat, itt sokat nyújtottunk, tornáztunk is. Nagyon hasznosnak érzem a légzéstechnikám miatt is.
Kedd általában pihenőnap. Néha nem bírtam nyugton maradni ezen a napon se, de igyekeztem egy nap pihenőt tartani minden héten.
Szerdán, csütörtökön, pénteken futás vagy úszás, néha mindkettő. Reggel munka előtt 30-60 perc úszás fér bele (1500-3000 m). A futás tök egyszerű, mert este munkából csak simán haza szoktam futni. Nagykanizsa – Rigyác, 14 km. Fele aszfalt, fele terep. Ez idő alatt Detti összeszedte a srácokat edzésen, ők hazajöttek kocsival, általában szinte tök egyszerre értünk haza. Szombat és vasárnap egyik nap hosszabb, másik nap kevesebb (8-15 km közötti futás). A hétvégi hosszú a felkészülés első felében szinte minden hétvégén valami terepes ultratáv volt, amit aztán Rudolf Tomi tanácsára 20-30 km-re csökkentettem, igaza volt. Ha az időjárás engedte, akkor hétvégén szoktam bringázni is. Meg persze sok-sok evezés. Semmi komolyabb edzéstervem nem volt, érzésre ment, ha úgy éreztem, hogy sok, akkor következő héten kevesebb volt. Január elején egy csonthártya gyulladás azért az orromra koppintott, hogy nem a mennyiség számít, utána már nagyon vigyáztam a túlerőltetésre. Na, írjunk az UB-ről, mert mindjárt elalszol.
Az utolsó két hétben időben lefeküdtem, bucira aludtam magam, utolsó héten már nem edzettem, csak nagyon lazán és röviden úsztam, sétáltunk a családdal és a kutyával. Szénhidrát raktárak csurig. Én nagyjából egy teljes héten át pakoltam a cuccaimat az UB-re, Detti ezt megoldotta 1 nap alatt, a fiúk 1 óra alatt.
Somi, a frissítő felelős.
Frissítési terv. És torna óránként!
A cuccunk fele körülbelül.
Jó, hogy mikrobuszunk van, másba nem fért volna bele a cuccunk. Példának okáért ugyanabban a nadrágban futottam le a 221 km-t, de biztos ami biztos csak futónadrágból vittem öt rövidet és három hosszút, a felsőkről ne beszéljünk, ha akartam volna, 2 óránként vehettem volna tisztát. Az élet nehéz döntései közé tartozott az is, hogy melyik Hokámban fussak: Stinson vagy Valor. Hetekig tartott eldönteni, hogy akkor a Valor lesz. Utolsó nap mégis is inkább a Stinson-t választottam. Megemlíteném, hogy Detti szerint az utolsó héten már kibírhatatlan voltam, úgyhogy ő talán még nálam is jobban várta, hogy jöjjön már el az UB napja.
Pénteken délután időben indultunk. Ugyanúgy eltévedtünk Aligán (GPS-szel persze), ahogy tavaly is. Aztán csak meglett a Club Aliga. Teljesen zöldfülű vagyok ebben az ultrás dologban, de Szilvi ultrafutó táborainak köszönhetően azért vannak már barátaim az ultrások között is. Többükkel is összefutottunk a délután folyamán. Jó volt velük találkozni, beszélgetni, egy kis bátorságot kaptam tőlük. A rajtcsomag és chip felvétele nagyon gyorsan ment, akkor még nem volt sor, később másnak már nagyon nagy.
Ott van apa neve!
Sokáig úri huncutságnak gondoltam a kompressziós szárat, de úgy gondoltam, ha már UB-t csinálok, akkor kinézetre nehogy kilógjak a sorból, úgyhogy egy csinos kék színűt beszereztem magamnak a helyszínen a másnapi futásra. Viccet félretéve, okos és hiteles emberek javaslatát elfogadva úgy gondoltam, hogy jó lesz ez nekem. Jó is lett.
Tésztapartiztunk, majd kis késéssel következett az ünnepélyes megnyitó. És én is ott ültem az egyéniek között, olyan emberek között, akiket csodálok. Totál meghatódtam, amikor felálltunk és tapsoltak nekünk. (Somi végig ott ült az ölemben, úgyhogy ő a legfiatalabb, aki ott ült azokban a sorokban.)
Egy kedves ismerős család nyaralóját kölcsön kaptuk. Ott aludtunk. Mármint a gyerekek aludtak, mert se nekem, se a Dettinek nem ment könnyen az alvás, inkább csak forgolódtunk. Így annyira nem is volt nehéz a hajnali 3 órai ébresztő.
Hajnali kávé háromkor.
5 órakor már ott is voltunk Aligán. Szerencsére semmit nem felejtettünk el, minden rendben volt. Időben ott álltunk a rajtnál.Rengeteg ember, akit csak netről ismerek, tök nagy futók, olvasom a blogjukat, meg szurkolok nekik amikor versenyeznek, basszus mit keresek én itt? Hoppá! Már szólítják is chip olvasásra az egyénieket, és már bent is vagyunk Petivel a kordon mögött a startnál. Lufi idén nincs, pedig az buli lett volna. Szilvi a kordon másik oldalán. Ad egy puszit: „Ati, megcsinálod.” Majdnem meghatódik, mondjuk én is.
Én tudom, hogy felkészültem… Lubics Szilvi azt mondja, hogy megcsinálom… Detti a 221 km-en keresztül végig kísérni fog bringával, ott lesz velem… Akkor mitől kellene félnem, mi baj lehet?
Visszaszámlálás: 5,4,3,2,1. És elindultunk. Kettőszázharminc futó, hogy körbefussuk a Balatont, ami 221 km hosszú.
(Először véletlenül azt gépeltem be, hogy körbefossuk a Balatont, és ismerve az emésztés és az ultrafutás idillinek nem mondható kapcsolatát, akár úgy is hagyhattam volna. Bocsánat.)
Petivel együtt indultunk el. A bringás kísérők kissé mögöttünk indultak, de nagyon hamar utolértek minket.
Az első maratonra szóló előzetes tervemet (pulzus és tempó) már az első kilométeren se sikerült tartani. Nem értettem, hogy miért ilyen magas a pulzusom. Kilométerekkel később jöttem rá, hogy az órám GPS érzékelője nem találja a jelet. Összehasonlítottuk Peti óráján lévővel, és nagy eltérés volt távolságban, több kilométer! A rajtszámom alatt egy ruhára (hogy ne ázzon el) rányomtattam a teljes UB összes váltópontját, a távolságokat, hol van meleg étel, melyiknél mi a szintidő. Ez végig hasznosnak bizonyult, kéznél volt, másnak is csak javasolni tudom. Úgyhogy annyira nem is foglalkoztam innen az órámmal, nem néztem rá félpercenként, érzésre futottam, talán még jobb is volt így.
Hátha valakit érdekel, elmondom az előzetes tervemet. Abszolút biztonsági tempót terveztem, azt tudtam magamról, hogy ha lassú tempót futok, akkor gond nélkül nagyon hosszú távig eljutok anélkül, hogy gyorsan fáradnék. Ezzel a tervvel az élmezőnyben végezni biztos nem lehet, de én nagyon kezdő vagyok az ultrázásban, az volt csak a célom, hogy beérjek a célba szintidőn belül, teljesen mindegy, hogy hányadikként. Tapasztalt ultrások lehet, hogy kinevetik, de nekem működött. Nos a tervem:
- 0-40 km: terv szerint az első maratoni táv 6:30-as tempóban, 4 óra 20 perc alatt. Pulzus terv szerint 135.
- 40-80 km: tervezett átlagtempó a 80 km-re 7:00, idő 9 óra 20 perc. Pulzus 145 alatt tervezve.
- 80-100 km: tervezett átlagtempó a 100 km-re 7:12, tervezett idő a 100 km-es jelzésnél 12 óra. Átlagpulzus max. 150.
Azért lett volna jó a 12 órás 100 km, mert így annyira sok tartalék időt tudok felhalmozni a maradékra (120 km-re 20 óra!), hogy ismerve a saját képességeimet, tudtam, hogy ha nem sérülök le, akkor ennyi idő alatt biztosan be fogok érni még akkor is, ha sokat belesétálok. Egyáltalán nem terveztem a technikailag mindenképpen szükséges időnél többet állással tölteni, nem terveztem hosszú üldögélést, alvást, masszírozást, ilyesmit.
Autós kísérő csapatunk.
Kb. 5 kilométerenként frissítő, laza, kényelmes tempóban futunk, nem akartam elfutni az elejét, de így is jól fogynak a kilométerek. Frissítőpontoknál én nem állok meg, futok tovább. Detti hoz pár falatot egy kis dobozban utánam, amikor bringával utolér, akkor odaadja, amíg eszek sétára váltok. Még otthon Lubics Gyuri segített összeállítani a frissítésemnél a sópótlás, Mg és hasonló cuccok mennyiségét. Köszi! Sominál van a táblázat, hogy mikor, miből és mennyit kell beszednem, ennem, innom. Sótabletta hőségben óránként, este és reggel között két óránként. Panangin 2 óránként. Gél max. két óránként attól függően, hogy mennyit eszek másból. Isostar Long Energy izónak és folyadékpótlásnak. Fehérje 3 óránként. Ez volt a frissítési terv, amit persze a körülményektől függően később módosítottunk.
Frissítőknél Petivel néha kissé elhagyjuk egymást, de valahogyan mindig visszakeveredünk egymáshoz, pedig nem igazodunk egymáshoz, megbeszéltük, hogy nem várunk a másikra, mindenki megy a saját jóleső tempójában. De a közös tempó jó, együtt haladunk. Túl sokat nem szövegelünk, mindenki figyel a légzésére. A táj nekem ismerős, bringával is voltam erre többször, tavaly futottam is erre. Még nincs meleg, az idő kellemes. Elkezdenek előzgetni a később induló, de nálunk gyorsabb csapatok.
Az első félmaraton táv megvan, kezd melegedni az idő, Balatonalmádi. Itt laknak Czeglédi Zoliék. UB előtt viccelődött, hogy semmi para, itt vár engem és Petit a láthatatlan vitorlás, ami átvisz majd Siófokra, majd ott megvárjuk egy fa árnyéka alatt heverészve, amíg a többi egyéni megkerüli a tavat. Pont a házuk előtt futottunk el. Kint vártak persze minket, én csak integettem és csókot küldtem a világ egyik legaranylóbb szívű családjának. Detti jobban ráért, pár szót váltott velük, és sietett utánunk bringájával. Egy-egy ilyen találkozás hatalmas energiákat ad, ezeket jól beraktároztam, még hosszú út állt előttem.
Ránk kúszik a hőség, vele jönnek a gyomorproblémák is. Az út mellett előrehajolva görnyedő egyénit látok. Detti megpróbál segíteni, valamilyen tablettát tudott is adni, remélem használt. Számomra intő jel: nem baj, ha nem tartom a tempót, időm van, nem szabad engedni, hogy felemésszem a meleg.
40 km 4 óra 30 perc alatt laza kocogással 6:45-ben, tervhez képest 10 perc csúszással, de nem baj, nem akartam, hogy a tervezett felett legyen tartósan a pulzus.
43 kilométernél Balatonfüred, első maratoni táv megvan, az első meleg étel helyszíne. Az étel nem érkezett meg, majd egy későbbi helyen megkapjuk. Nekem nem baj, még nem vágytam rá, szaladok tovább. Testvéremék kiküldetésben, az autós kíséretünk éppen jeget próbál szerezni.
Nem jutottam messze, pár száz méterre jutok csak, és megérkeznek a jéggel. Karomra felhúzom a jégtartót, ami különben egy vékony karmelegítő, innen már jegelés lesz. Sapkámat bevizezzük, piszkosul melegszik az idő. 4 jeget teszünk mindkét csuklómhoz, és futva indulok tovább. Basszus ezt kicsit túltoltuk, mindjárt lefagy az alkarom. Technikám, hogy ha túl hideg, akkor az alkarom külső felére teszem a jeget, és nem az ereknél tartom. Átteszek egy jeget a nadrágom alsó, szoros részébe combhoz. Alul kicsúszik, nagyot csattan, ahogy a betonon darabokra törik. Erről ennyit, akkor nadrágnál nem hűtünk. Elfutok egy gyalogló egyéni mellett. Mosolyogva mondom, hogy nyújtsd a kezed. Nyújtja, és egy jeget teszek a kezébe. Egy mosoly a fizetség, „minden jót”, és futok tovább. Peti valahol előttem, nem látom.
Elhagyom a tihanyi kereszteződést, Detti utolér, megbeszéljük, hogy akkor innentől már nem kell minden áron futni. A hőség a tarkómra nehezedik, tavaly itt lettem rosszul a hirtelen melegtől. Idén okosabb leszek. Aszófő előtt vonat, chipünket leolvassák az időjóváírás miatt. Kihasználom az ajándék időt, kicsit tornázok, felsőtest könnyen megy, az első két leguggolás nehéz, utána már jó lent is.
…amikor a fotós lényegesen alacsonyabb… 🙂
Aszófő településen elhagyom Petit, itt váltunk el, a verseny alatt már nem találkoztunk többet, csak párszor láttam visszanézve a dombtetőről ahogy a piros pólójában jön a kígyózó országúton. Segítőink neten nézték a haladást, így tudtuk, hogy mi van a másikkal. Meg persze Csabi és Gyuri helyzetét is folyamatosan jelentették. Barni folyamatosan, egész UB alatt, végig küldte a helyzetjelentést a Facebook-ra az ismerősöknek. Ő mondta, hogy milyen sokan szurkolnak nekünk.
Elkezdődik a szintes rész, furcsának tűnhet, de szeretem ezt a szakaszt. Kb. tsz. 100 méterről megyünk 300 méter fölé. Páran az egyéniek közül is futják az emelkedőket, ők tudják, nekem ehhez nincs bátorságom, az emelkedőkön a gyors tempójú gyaloglás is elég kemény ilyen melegben. Jól megy a gyaloglás, gyalogolva előzöm le sorban a lassabb futókat. Valami furcsa van a gyomrom helyén, Detti utolér, kérdezi, hogy jól vagyok-e. Nem, azt hiszem nem vagyok jól. A gyomrom rendetlenkedik. Fáj a gyomrom, van egy kis hányingerem is, de nem állok meg, gyalogolva megyek felfelé tovább. A rosszullét kb. 25 km-en, 3 órán át tartott keresztül tartott. A jegelést folytatjuk, a meleg csak nő, az aszfalt, mint egy cserépkályha tükrözi fel a meleget. A baj igazán az volt, hogy nehezen tudtam enni és inni. Enni kell, mese nincs, a gélt le tudom tuszkolni, izóra nem vágyom, a víz lemegy, le kell mennie.
Elérkezünk Zánkához, régi úttörőváros, a táv harmada. Idén nagyon szolid a buli, tavalyi fesztivál hangulatnak csak morzsáit tapasztalom, szendvicsparti sincs. Érzem a lábaimon, hogy fáradnak, de nem fájnak, nem dagadnak, a cipő is szuper. Gyomrom kicsit jobban van már. Még nagyon meleg van, gyors tempójú gyaloglást váltogatom a kocogással.
Zánka település, végre meleg étel, leves. Furcsa a forró leves a hőségben, de eszem. Másfél adag könnyedén lemegy, nagyon jólesik, teljesen helyrerak. Hosszú volt, 3 órán át tartott a rosszullét, de megúsztam hányás és hasmenés nélkül. A levegő meleg, semmit nem csökken, de érzem, most már nem lesz baj. Levestől felfrissülve indulok tovább, innentől az evés és az ivás is gond nélkül ment. Annyit változtattunk ezután, hogy hígabbra kevertük az izót a javasoltnál.
Aszófő – Pécsely – Vászoly – Dörgicse – Zánka, megvagy, jövőre újra meglátogatlak.
Sok egyénit előzök ki, úgy néz ki, hogy én – a már elmúlt gyomorproblémám ellenére is – jobban bírtam a hőséget. A fiúk a találkozáskor mondják, hogy sajnos több egyéni is kiszállt, gondolom a meleg felemésztette őket.
Zánka után a a táj továbbra is gyönyörű, sokat nézelődök, Detti mindig velem van, a tesómmal és a fiúkkal minden kívánságomat lesik. Tényleg nem kell semmire figyelnem, gondoskodnak rólam, nekem csak a bal után a jobb lábamat kell előre tenni, és így tovább, semmi más dolgom nincs. Tényleg olyan egyszerű az egész.
Zánka után ismét elhagyjuk a Balatont, Köveskál – Salföld, szintén szintes, de ezek már kisebb dombok.
Köveskálon, a szénné égett egyéniek és bringás kísérőik strandolnak az artézi kútnál. Nem állok sorba, autós kíséretem minden találkozásnál bevizezi a sapkámat és megrakja a kezeimet jéggel miközben szivaccsal lemosom a tarkómat és a fejemet.
Kielőz egy csinos lány. Visszafordul, zöld rajtszámra néz, majd a szemembe, és azt mondja, hogy „Példaképek vagytok.” Jóleső, szívet melengető, és ők nem is tudják, hogy mennyire sokat segítenek ezekkel az egyénieknek.
Rettenetes a hőség, egy szakaszon annyira felolvadt az út, hogy le kell mennem az útról az út szélére, hosszú ideig hallani ahogy cuppog a cipők és bringák kerekére ragadt aszfalt.
Gil (Gilles Pallaruelo) gyalogol előttem. Ultrafutó legenda, eddig minden Ultrabalatonon célba ért, tudom, ez lesz neki a tizedik. Kielőzöm, kezébe nyomok egy jeget. „Thank you my friend!” – mondja és mosolyog. Uramatyám, nem hiszem el! Itt futok el mellette, egy ilyen versenyen, és az a jég fogja hűteni a tarkóját, amit én adtam neki, és barátjának nevez. Vigyorogva futok tovább.
Libabőr. Ő egy egyéni futó, Salföld előtt rövid ideig futottunk együtt. Nagyon aranyosak voltak (ő és kísérő csapata), mindenképpen meg akartam őket említeni. Szurkoltam neki, sok velem közöset láttam benne, nagyon örülök, hogy célba ért. A családja nagyon büszke lehet az Apára… Mutatok is rólunk képet.
Salföld egy meseszép kis falu, remélem megőrzik ebben az állapotban, ahogy most van. Ide csak a futók és a bringás kísérők jöhettek be. Dettinek is nagyon tetszett. Salföld végén váltópont, 88 km. Hatalmas kocsisor, totális káosz és dugó, csak szlalomozva tudok átfutni a sok autó között. Innen enyhe lejtés a következő faluig, jól vagyok, árnyék van, futok Ábrahámhegy felé.
Ábrahámhegyen találkoztam Haanchee-vel, ő persze engem nem ismert, de én olvasom és figyelem. Az idei évben sajnos sérülésekkel küszködik, nagyon szurkoltam neki, és sajnáltam amikor azt írta, hogy nem tud elindulni az UB-n. Örültem, hogy itt látom, ezek szerint mégis el tudott indulni? Pár szót váltottunk, aztán én elhagytam őket. Csak itthon olvastam, hogy nem egyéniben indult, segítő futóként volt ott.
Összefutottam Jeszivel (Jeszenszky Péter) is. Őt Szilvi ultrafutó táborából ismerem, jókat beszélgettünk, tapasztalt öreg róka ebben a világban, ittam a szavait. Itt éppen nem volt jól, látszott is rajta. Végigment, szinte egyszerre értünk be másnap. De addig még vissza van 125 km…
Varga Pincészet. Új útvonalon, idén sokkal könnyebb volt, nem kellett felmenni magasra, teljesen kivették a szintes, térdgyilkos részt a pincészet előtt. Az egyéniek egy része lement a büdibe a hordók közé a hidegben, én nem vágytam se a borszagra, se a – 20 fok különbségre. De szerintem is hangulatos a hordók között futni, máskor. Jó, hogy idén az egyéniek eldönthették, hogy akarják-e. Detti ott maradt kávézni, én robogtam tovább. A pincészet előtt ma már másodszor futottam össze Csipivel, a terepistennel. Ismeretségünk egyoldalú, én ismerem őt netről, ő nem valószínű, hogy tudná, hogy én ki vagyok. Beszarás egy faszi, hihetetlen sportteljesítményei mellett képes volt kannával, alkalmi cipőben, romának öltözve lefutni egy terepfutó versenyt.
forrás: terepfutás.hu
Na, lopok is ide egy képet, hogy láthasd micsoda figura.Aki ilyen hülye, az nálam nagyon menő, és csak csodálni tudom. Amikor reggel találkoztunk, nagyon szurkolt és integetett, gondoltam, biztos összekever valakivel. Másodszor is nagyon örült nekem, itt jöttem rá, hogy ő valószínűleg minden egyéninek így örül és szurkol. Tavaly nagyjából ugyanezt játszotta le Csanya is egy frissítőpontnál, nagyon jó fazonok ezek a terepőrültek. Mondjuk én is tereppárti vagyok, de ez ugye egy aszfaltos versenyen nincs az emberre írva.
Sok az autó, azt se tudtam, melyik oldalon kell futnom. Itt jól el lehet kavarni, tavalyról megjegyeztem. Bíztam benne, hogy Detti majd nem fog elmenni a kísérő autók útján, amikor majd jön utánam. De ő is jól emlékezett. Badacsonytomaj településen visszatértünk a normál balatoni bringaútra. És vártuk a 100 km-es tulipánt. Nagyon lassan közeledett, hú, de hosszú az a Római út… Egy-egy szép közös emlék a balatoni bringázásokról… „-Ati, emlékszel? Itt kávéztunk amikor Balatont kerültünk bringával.”, „-Ati, egy melegszendvics? -Kösz, nem, most nincs rá, hogy háromnegyed óránk, hogy elkészítsék…”.
Aztán egyszer csak ott volt. Egy tulipán alakú tábla egy 100-as felirattal. 100 km megvan! Közös fotó természetesen kötelező. (200 km-nél is akartunk ilyen fotót, de mire odaértünk, ellopták.)
Terv szerint 12 óra alatt kellett volna ideérnünk. 12:20 lett, de ez a 20 perc a hőség miatt simán belefér, tavalyi időmön így is 40 percet javítottam. Minden rendben van, nem fáj semmi, a fáradtság se volt vészes, hányás, hasmenés, pityergés se volt.
Itt órát cseréltünk, az én megbolondult órám nem lett leállítva, csak át lett rakva Detti bringájába Powerbank töltőre. Detti óráját elindítottam, amíg le nem merül, addig ezt fogom nézni. Innen tudtam a tempómat.
A 100 km után kicsivel értük utol Bekk Csabit. Kanizsai ő is, nagyon nagy futó, Szilvivel az ultrafutó táborban a hosszú távot úgy futották, hogy előre-hátra futkorásztak, nem volt nekik elég az a tempó, amibe én majd belehaltam. Leesett tőlük az állam. A tavalyi UB úgy sikerült, ahogy sikerült,már mindegy, tudom, hogy az idei mennyire fontos neki. Nagyon szurkoltam Csabinak, azt tudtam, hogy nagyon jó helyen voltak elöl a Gyurival, ezek szerint sokat lassult, ha utolértem. Éppen jégkrémet evett. Bocs Csabi, de nem néztél ki jól. Mondta is, hogy nincs túl jól, reméltem, hogy majd minden helyrejön. Nem volt jó elhagyni, 100 km már lement, most már lehet, megkönnyeztük Dettivel Csabit.
A híres macskaöves út Badacsonytördemicnél, rendőri irányítással, mint egy fontos ember (az is voltam) robogunk át Dettivel az útkereszteződésen. Idén kisebb a tolongás a tördemici váltóponton. A hőmérséklet csökkent, erre már nem jegeltem, csak vizezik segítőim a karmelegítőt és a sapkámat, kulacscsere és indulás egyből.
A váltópont után akadtam össze Marinával, aki egy szlovén ultrás. Hihetetlen lány, ezerszer meghalt, hogy ezerszer feltámadjon. Elgyengül, darabokra törik, csak lefelé néz és gyalogol, vagy csak ül a széken egy frissítőponton, majd egyszer csak megrázza magát, kivirágzik, és nekiáll még fél nap után is gyönyörű futótechnikával 5 percesben futni. Rengetegszer kerültük el egymást innen 100 km-en keresztül, Dettivel csodáltuk ezt a lányt.
Tördemic – Szigliget – Balatonederics, hosszú egyenes, sejtettük, hogy az egyenes végénél, a kereszteződésnél lehet a 110 km, a táv fele. Az egyéniek hangolódnak és készülnek az éjszakára. Darac, a horvát óriás átöltözik a frissítő állomáson. Marina és egy magyar ultrás, Jani a frissítő személyzetének a székén nagyon ülnek. „Everything is shit”- állapítják meg egyetértve. Én nem mernék így leülni, baszki innen elindulni piszok szar lehet.
A frissítő után ott a 110 km, megvan a fele, innen már kifelé megyünk.
Szépkilátó előtt egy egyéni induló ül az árokparton. Sír, a bringás kísérője átkarolva próbálja vigasztalni. Neki eddig tartott. Nagyon megható pillanat volt, megérintett.
Mindjárt Szépkilátó, Balatongyörök váltópont, 115 km. A terv az volt, hogy Detti előremegy, és felkészül az éjszakára. Felül lemosakszunk, nekem tiszta póló, Detti átöltözik meleg és tiszta ruhába. Fejlámpa, feltöltjük a bringás készleteket, és indulunk tovább. Nem így történt.
Odaérek a váltóponthoz, chip olvasás, de nincs ott senki. Nincsenek ott a fiúk, se a tesóm, és nincs ott Detti se. Senki. Senki nem volt ott, csak a sok ismeretlen ember. Egy lány röhög: „Na, mi van? Leváltsalak?” Kérdezhetném, hogy le tudja-e helyettem futni a visszalévő 110 km-t, de nem válaszolok. Keresem Dettit, de nem jön. Annyira,de annyira egyedül voltam. Egy srác rágyújt mellettem. Egy futóversenyen, mellettem, miután lefutottam 115 kilométert, rágyújt! Meglátom Dettit és a többieket, 4 percesben elkezdek feléjük futni és ordítok: „5 kibaszott perce várok rátok. Hol voltatok? Tudod, hogy nekem mennyi 5 perc?” Detti azt mondja: „Jó. Akkor most, hogy mindenki hallotta a Balatonparton, hogy milyen hangosan tudsz ordítani, odamész a frissítő asztalhoz, eszel valamit, és indulsz tovább.” Igen, a nők ilyenek. Hihetetlen módon tudnak minket kezelni. Egy szó nélkül odamentem az asztalhoz, csendben ettem egy kis ananászt, és futottam tovább. Annyira bántotta a lelkiismeretemet, hogy így viselkedtem, hogy addig nem hagytam békén Dettit, amíg meg nem állt, hogy felhívja a fiúkat és a tesómat, hogy bocsánatot kérjen a nevemben. Ez volt az első és az utolsó ilyen hisztim.
A kis közjáték miatt kimaradt az esti átöltözés és mosakodás, ez nem baj, ráér, de sajnos a lámpa is ott maradt. Kiszámoltuk, hogy sötétben fogunk odaérni, ezen a szakaszon meg nincs mindenhol lámpa. Nem akartam kockáztatni, hogy a sötétben valami lyukba lépjek, így újabb telefon, és Barni rollerrel elindult a lámpával velünk szembe. Barni megjött, jó tempót ment, mert a kocsitól 3-4 km-re találkoztunk. Detti elment előre átöltözni, úgyhogy Barnival haladtam tovább. Ő rolleren, én lábon. Jót beszélgettünk. Teljesen sötétben értünk Gyenesdiási váltópontra, 123 km.
Barnival mire megérkeztünk, Detti már át is öltözött. A váltóponton egy ismerős család is ott várt. Aranyosak, hogy miattunk eljöttek. Elég komoly csapat segített az éjszakai futásra felkészülni, pontosan 9 fő. Így nem csoda, hogy pillanatok alatt lemosakodtam felül, tiszta és száraz ruhát vettem, és fejlámpával indultam volna tovább. Még jó, hogy a tesóm rákérdezett, hogy csippantottam-e. Hát az elmaradt. Visszaszaladtam, megkerestem a chipolvasós emberkét. Az is gond, hogy úgy elfutottam mellette, hogy nem vettem észre, és amikor visszamentem, akkor is kérni kellett, hogy had csippanthassak már, mert még dolgom lenne…
Jól futva indultam tovább, felfrissített a fürdés, innen már csak 100 km.
Keszthelyre értünk. Nem irigylem azt, aki nem ismeri itt az útvonalat, szerintem eléggé el lehet itt kavarni. Mi tudtuk az utat a bringatúrák miatt. A frissítőponton lerogyok a fűre, meleg étel, ezt nem hagyjuk ki. Detti hoz nekem is. Sokat nem kérek, otthon a gyerekek többet esznek ennél, most örülök, hogy tésztából egy gyerekadag lemegy. Én ha lehet, akkor itt is a levesre szavaztam volna. Három egyéni ül az egyik padon velünk szemben, rettenetesen fáradtnak tűnnek. Mi tovább indulunk, úgy érzem, hogy a megtett távhoz képest jól vagyok, az időtartalékom pedig folyamatosan nő, nem csökken.
Detti álmos, zenét kapcsol magának. Én nagyon sokat futok zenével, készültünk zenével az UB-re, de idén itt az UB-n egyáltalán nem hallgattam. De jó, ha ott van, tavaly egy nagyon mély pontból a zene emelt fel.
Jó tempóban haladunk Fenékpuszta felé, úgy tűnik a horvát óriás nincs túl jól, többször is célba veszi a bringaútról oldalra nyíló kis földutakat. Sajnos nem csak neki van problémája, a fenékpusztai frissítőnél Ádámnak adunk gyógyszert hasmenésére. Sajnos mint utólag megtudtuk, nem használt, fel kellett adnia emiatt a versenyt.
Zala folyónál útépítés miatt elterelés, majd balra kanyarodunk Balatonberény felé. Meglepetés az Ultrabalaton futóinak és bringásainak: a fákon fényfestés. Nagyon látványos volt, köszi.
Sajnos vége a teljesen sötét szakasznak, én nagyon bírtam ezt a részt.
Ahogy Detti találóan megfogalmazta: beértünk Délipart nevű településre, ami egészen a célig tartott. Hát igaz, innen mintha egyetlen összefüggő település lenne, végig házak, nem túl látványos, a Balcsit ritkán látni, a táj az eddigi útvonalnak nyomába se ér. De itt az egyénieknek szerintem már ez a legkisebb bajuk. Mondjuk nincs szint se.
Detti lemarad, vadászott magának egy kávét.
Engem utolér 2 egyéni, hátamon olvassák a nevemet, és kérdezi egyikőjük:
-Na, Attila, megleszünk?
-Igen, jók vagyunk, van idő.
-A nagy lófaszt vagyunk jók. Nem lesz meg. 80 km 12 óra alatt? – és továbbrobogtak 5:20-as tempóban, engem meg otthagytak kétségek között a sírás határán. Mi van? Elszámoltam magam? Az nem lehet. Végig sokkal gyorsabb voltam 8:40-nél, van egy csomó tartalékom. Két és fél órával mögöttem van a záróbusz. Elkezdtem én is tök gyorsan futni, ekkor ért utol a Detti. Látta, hogy valami történt. Elmesélem, megnyugtatott. Újra kiszámoltam, jó időben voltam. Azóta se értem, hogy miért mondták. Vagy valamit rosszul értettem?
Balatonmárián meleg étel, leves.
Zolkáékkal ülünk az asztaloknál, jó volt találkozni velük. Zolka arca elég fáradt, elmesélem neki az előző történetet, megnyugtat ő is, nyugi, van idő. Tapasztalt, hiszek neki. A levesből közben 3 pohárral is lement, nagyon jól jött a meleg leves. Tavaly itt volt az összeszáradt és hideg spagetti. Hát az idei leves ezerszer jobb volt. Továbbindulunk.
A fiúk felváltva alszanak a kocsiban, tesóm továbbra is hihetetlenül profin frissít kocsiból. Mindig jókor és jó helyen áll meg. Jelenti, hogy a net szerint Peti és Csabi mozognak, kissé mögöttem, de jönnek.
Egy vadvízi kajakos barátom hívja Dettit. Mondja, hogy BÁRMIKOR is érünk Lellére, hívjuk fel, mert kijön szurkolni.
Lábaimban egyre nagyobb fáradtságot érzek, de nem fáj semmi, hosszú órákon keresztül minden gond nélkül tudok haladni. Lassan közeledik az éjszaka vége, nem várom, jó ez így. Óránként még mindig tornázok, az első kettő guggolás nagyon fáj, és csak segítséggel megy, ketten fognak, hogy el ne essek. Második után már jól mozognak a térdeim.
Boglárra érünk,és ott vár Orosz Laci kajakos barátom. FUTÓCUCCBAN! Versenyen kívül, futva kísért 10 km-en keresztül. Jó fej, mi? Jól esett nekem is, elhiheted.
Aztán a másfél nap folyamatos mozgás után menni kellett. WC nincs, papír nincs, Detti meg valahol mögöttünk. Laci poénkodni próbál:”Itt a sín, mindjárt jön a vonat. Felugrasz, ott van WC, a következő állomáson meg leszállsz.” Aha, vicces, de nem nevetek, nem merek nevetni. Végre előkerül Detti, papír már van, WC nincs. Megoldom valahogy, ezúton kérek elnézést… Térdek nélkül nem volt egyszerű mutatvány.
Azt gondolom, hogy szerencsém volt a gyomrommal. Volt egy három órás gyomorgondom, de akkor sem hánytam és hasmenésem se volt, meg volt ez, de ezen kívül teljesen rendben voltam végig.
Következő frissítőnél vettük észre, hogy Detti defektet kapott. Semmi gond, gyors telefon a kísérő autónak. Én meg sem várom őket, majd utolér Detti. Nem kispályázunk, tutira megyünk, mi nem pótgumit hoztunk, hanem komplett pótbringát. Detti átül a másikra, tesóm majd ráér kicserélni a belsőt.
Közben teljesen kivilágosodott, Laci visszafordul, köszi, hogy kísértél.
Barni és Somi titkolni akarta előttem, hogy Peti egy ideje nem mozdul, de ezt mi már más forrásból telefonon megtudtuk. Tavaly vele futottam itt párban, jó páros voltunk. Most 150 km-ig jutott, nagyon szép eredmény, gratulálok neki! Talpa nagyon fájt, és a záróbusz is vészesen közelítette, így kiszállt. Szép volt Peti, jövőre befejezed.
Totál összefolyik emlékeimben a déli part. Jól haladtunk, de a kilométerek mégis olyan lassan fogytak. De örültem minden kilométernek, főleg akkor, ha a visszalévő távban a tízesek is csökkentek.
Detti órája teljesen lemerült, visszavettem a közben feltöltött sajátomat. Úgy tűnt, hogy megjött az esze, most jól mért, és miután az eddig megtett távolságot +11 km-nek mérte, így az eddig átlagtempót nem jól mutatta, de az aktuálisat és az utolsót tudtam. Lassultam valamit, de volt tartalék időnk, nem kellett aggódnunk, belefér a séta is.
Elkezdett fájni a bal lábam. Ez egy műtött láb, egy görkoris baleset után a boka részt úgy rakták össze, úgyhogy nem teljesen gyári. Dagadni kezdett a bokám, a bal sípcsontom csonthártyája és a talpam is egyre rosszabb állapotban volt. Volt egy csomó vízhólyagom, szétfolyt a víz a cipőmben, mindig éreztem, hogy mikor durrant szét egy újabb. Meg nem néztem, semmi értelme nem lett volna levenni a cipőmet, még a cipőfűzőmhöz se nyúltam hozzá egész úton. Éljen a hagyományos cipőfűzős Hoka, a gyorsfűzők meg mondjanak le!
Egy igazi férfi csak pár esetben sír: ha gyereke születik, temetésen, ha szól a magyar himnusz a sportversenyen, ha meghal a kutyája, és akkor, ha ultrát fut. Főleg, ha jól meg is sajnálja magát. A lábfájás miatt Detti is nagyon sajnált, mondjuk ettől még ugyanúgy fájt. Megfogta az egyik kezemet, és kis ideig így haladtunk és sajnáltunk engem. Vagy pár pillanatra átölelt. Úgy fogalmazhatnék, hogy az első 4 maratoni távot majdhogynem könnyen és különösebb fájdalmak nélkül letoltuk, aztán az utolsón meg megkaptuk egyben. A fájós lábam miatt sokat lassultam, itt már szinte semmit nem futottam. Ez a rész volt nekem a versenyben a legnehezebb, de Detti velem volt, fel sem merült egy pillanatra se egyikünk részéről sem, hogy nem megyek tovább. Se itt, se a verseny után nem volt „Soha többet!” érzésem.
Arról persze álmodoztam, hogy milyen jó lenne leülni az árokpartra, nem mozdulni, csak ülni az árnyékban, aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lesz majd beérni, és mennyire fog majd ragyogni a fiúk arca, és rajta lesz a szalagon a nevem, és azért jöttünk, és a szalag nélkül nem mehetünk haza.
Közben persze sorban előznek ki a csapatok futói. Jól esik minden biztatás és elismerés. Egyik váltópontnál Plánder Erzsivel találkozom. Jó volt, valaki a gyerekkoromból, máskor hétköznapi-apró találkozások itt olyan fontosakká válnak. Találkozom Mónival és Macival a Kanizsai Futóklubból. Kettő rendkívül motiváló ember, nagy harcos mindkettő, jó volt velük összefutni. (Látom magam előtt Mónit, ahogy a kislányával kézen fogva pár év múlva befut egyéniként az Ultrabalaton céljába.) Elismerő és biztató tekintetüket vittem tovább magammal a szívemben.
Dettivel kiszámoltuk, hogy mennyi van vissza, ez már nem is sok:
-55 km: háromnegyed táv, annyi, mint a Göcsej Galopp
-50 km: ez annyi, mint a horvát köröd (Rigyác – Letenye – Murakeresztúr – Bajcsa – Kiskanizsa – Sormás – Rigyác)
-42 km: ez egy sima maraton, és ez itt most az utolsó az ötből
-30 km: munkahely – otthon kétszer, esti szokásos futóadag duplája, egy szombati hosszú futás
-21 km: egy félmaraton, Rigyác – Oltárci vadászház és vissza
Egyszer csak hirtelen mellém termett Ubi. Megelőlegezett nekem egy beérkezést, gratulált, megdicsért. Tőle komolyan veszem, ő nem akárki ám a sportban. Ő mondta, hogy Csabi jön tovább, de szintidővel bajok lehetnek, lehet, hogy ki fog csúszni. Ijesztő volt ezt hallani, de azért mi nagyon bíztunk benne, hogy nem lesz gondja.
A cél előtt kb. 10 km-re utolértük Lubics Gyurit. Meg is lepődtem, mert az elején nagyon elment előre. Fáradtnak tűnt, mondta is, hogy nagyon megviselte az elmúlt másfél nap. Vele volt persze Szilvi is. A cél már közel, szinte félig bent is vagyunk. Leírni nem tudom, hogy mennyire jó volt hallani az én futókeresztanyukámtól az „Ati, nagyon ügyes vagy.” mondatot. Mondta, hogy élvezzem ki majd nagyon a befutó minden pillanatát, az csak az enyém lesz, rólam fog szólni. Nagyon vártam már a végét, és kicsit gyorsabban tudtam menni, így elhagytuk Gyuriékat. Somi egy ideje jött velünk rollerrel, de az utolsó frissítőnél átszállt a kocsiba, előrementek leparkolni a Club Aligában, majd a fiúk elfutottak elénk.
Tesóm telefonnal a kezében a célnál elfoglalta a helyét, mert a tavalyi páros indulásunk befutós képeit mind a mai napig nem kaptuk meg, idén ilyet nem szerettünk volna. Tutira mentünk, tesóm is fényképezett.
Az utolsó másfél kilométert Somival és Barnival együtt tettük meg, a zöld rajszámot látva, megelőlegezve a célba érkezést sorban gratulált mindenki akivel csak találkoztunk. Elfutott mellettünk Kokó, aki előttem mindig is egy példaértékű sportoló volt. Lelassított, nevemen szólított: „Attila, ez egy nagyon szép teljesítmény volt, gratulálok!” Ezeket leírni nem, csak átélni lehet. A gyerekek a frissítőállomásokon mindig nagyon sokat segítettek nekünk, valamilyen szinten pont a gyerekek miatt felismerhetőek lettünk, így sokan gratuláltak kifejezetten a családnak, nem csak Dettinek, a kísérőnek, és nekem, a futónak.
Ráfordultunk a célegyenesre.
A cél mögött láttam, hogy ott áll a legjobb tesó, aki az elmúlt másfél napban végig koordinálta az én autós frissítésemet, és aki nélkül biztosan nem tudtam volna végigmenni. Köszönöm!
A családunk egymás kezét fogva futott át a célon. 221 km, futás a Balaton körül. Megvan a szalag amiért jöttünk. Nem hiszem, hogy abban a pillanatban volt nálam boldogabb ember. Dettinél és a fiaimnál meg büszkébb nem volt. A világ legjobb mondata a „Büszke vagyok rád”. Főleg ha ezt a párod és gyereked mondja.
Szilvi is ott volt már a célban, várta Gyurit. Úgy örült nekünk Szilvi, hogy majdnem elsírta magát, aranyos volt. Ott volt Sznupi is, ő is nagyon örült nekünk.
Beért Gyuri is, olyan cukik voltak a Szilvivel.
Nagyon jó volt, mindenki gratulált mindenkinek.
7500 futó indult el a versenyen, de a TV pont nálunk volt kint. Lubics Gyuri, meg egy nagyon aranyos párban futó és mi voltunk benne a TV-ben az esti híradóban.
Dettivel a befutó és az ünnepélyes eredményhirdetés között lefeküdtünk egy fa alá az árnyékba. Miután már nem mozogtam, az izmaim teljesen lemerevedtek, egyedül arra is képtelen voltam, hogy az oldalamról a hátamra forduljak. A függőlegesre állításom se volt egyszerű, ketten próbáltak talpra állítani, mint valami részeget.
230 egyéni induló volt, 70-en értünk be a célba. Bizonyára mindenki nagyon kemény küzdelmet vívott, akár sikerült célba érkeznie, akár nem. De akárhogy is volt, mindenkinek az eredményében benne voltak a kerékpáros és autós kísérők, akik hatalmas terhet vesznek át önként a vállunkról. És bár a kommunikációs lehetőségek korlátozottak, de elhiheted, hogy a futók érzik, hogy mennyien vannak velük a küzdelmükben. Milyen sokan szurkolnak otthonról, frissítgetik a böngészőt, hogy vajon a következő ellenőrző pontot elérte-e.
Köszönet illeti a futótársakat, akik biztatják az ultrásokat, köszönet a frissítőállomások önkénteseinek, akik etetnek, itatnak, biztatnak, vagy akár csak egy szóval és mosollyal megerősítenek. Köszönet minden szervezőnek és aki részt vett az Ultrabalaton lebonyolításában.
Bekk Csabi. Kifutott a szintidőből, és levették róla a chip-et 198 km-nél. Nem szállt ki, nem adta fel. Jött tovább versenyen kívül. 36,5 órával az indulás után beérkezett az Ultrabalaton céljába. A kitartás példaképe.
Minden kanizsai futóklubos célba ért, gratulálok:
- Egyéniben: Szabó Csupaszív Béla, Kele Attila, Lubics Gyuri, Bekk Csabi
- Páros és hármas csapatban: Vágó Bogi, Sznopek Józsi
- Csapatban:
Kanizsai Csajok (Ignácz Renáta, Dr.Rácz Erika, Borsosné Nagy Mónika, Góber Csabáné, Böjtiné Szigetvári Éva, Kissné Vass Gabriella)
Aranycsapat (Harcz Juci, Molnár Enikő, Grabant Peti, Bódi Bandi, Varga Győzi, Tomor Tomi, Léhart Zoli)
Kanizsai Pasik(Dr. Varga Tibor, Baranyai Áron, Varga Balázs, Varga Laci, Fazekas András, Réz Norbert, Molnár Zoltán)
A fiúk is nagyon elfáradtak.
A záróünnepségen először a csapatok eredményhirdetése volt. Hihetetlen időket futottak, a magamfajta lassúlábúak fel nem tudják fogni hogyan lehet ilyen időket futni. Szépen sorban felmentek a színpadra, mi meg megtapsoltuk őket. A csapatok nagy része a csapatok értékelése után fogta magát, és távozott. Na, ez szerintem nem volt szép tőlük. Nem baj, mi azért jól megünnepeltük magunkat.
A többi egyéni teljesítővel együtt fent álltam a színpadon, és nekünk szólt a taps és a zene! És persze a segítőinknek.
Köszönöm Dettinek, hogy 221 km-en és 31 órán át kísért bringával, Barninak és Sominak és Krisztián bátyámnak az autós kíséretet és a frissítést. Nélkülük nem tudtam volna megcsinálni.
Hát ennyi volt az első egyéni Ultrabalatonom. Ami biztos: ha megnyitják a jövő évi regisztrációt, én az első jelentkezők között leszek.
Vége, köszönöm, hogy elovastad.
Csak az adminisztráció miatt még pár dolog:
- Strava link itt. (Kb. 100 és 150 km között nem volt a kezemen az óra, akkor a Detti bringáján töltődött.)
- Letölthető gpx GPS track:
- Mindenféle lista, olvasható mérethez külön ablakban nyisd meg az eredeti nagy felbontású képeket!
Kele Attila (azaz én), egyéni induló mért időeredményei a váltópontoknál.
Női egyéni
Férfi egyéni 1. oldal
Férfi egyéni 2. oldal
Férfi egyéni 3. oldal
Férfi egyéni 4. oldal
