Steve Fisher, az ismert kajakos mondja el gondolatait. Beszél Shannon Christy kajakos haláláról, a baleset körülményeiről, mély gondolatokat oszt meg velünk a kajakozásról, életről és halálról, kockázatról, barátságról. Úgy gondolom, hogy érdemes elolvasni.
Gondolatok a „60 perc sport” című sorozat soron következő, Shannon Christyt bemutató adásáról
Steve Fisher írása
Lassan három hónapja, hogy barátunk, Shannon Christy a Potomac folyón a Great Fallsnál kajakozás közben életét vesztette. Kemény hetek következtek. Csak mostanában tudatosult bennem, hogy naponta csaknem két órát töltök azzal, hogy újból és újból lepergetem magam előtt a képeket, ahogy barátaim kötélen tartanak, miközben én a víz alatt Shannon csuklóját szorítom. Később biztos voltam benne, hogy ezt az elmélkedést saját magam terápiájaként fogom megírni, illetve azért, hogy válaszoljak arra a rengeteg e-mailre és üzenetre, amit kaptam; egyszerű részvétnyilvánító üzenetekre, az elismerő szavakra a mentőakcióban való részvételemért, illetve interjú felkérésekre, hogy beszámoljak az eseményekről. Akkoriban nem tudtam ezekkel mit kezdeni, és azt gondoltam, hogy ha majd készen állok rá, egyszerre válaszolok az összesre, de ez sosem következett be. De ma egész Amerikában közvetítenek egy TV műsort az esetről, tehát néhány, egyre növekvő aggodalommal töltött nap után elhatároztam, hogy papírra vetek néhány gondolatot és ezzel talán elejét veszem a számtalan kérdésnek.
“Imádok mosolyogni, ez a kedvencem”
Nem vagyok az a fajta, aki ilyenkor sokat beszél. Többnyire a csöndet választom, ami azonban nem azt jelenti, hogy nem kavarognak a gondolatok a fejemben. Különös módon, habár Shannonnál sokkal közelebbi barátaimat is vesztettem már el, és én magam is farkasszemet néztem már jó párszor a halállal, ez a baleset mégis jóval nagyobb hatással volt rám, mint a többi. Részben annak igazságtalansága miatt, akivel ez történt, de azért is, mert számos barát értelmetlen elvesztése után, az ember elgondolkozik azon, hogy van-e értelme ennek az egésznek. Talán az is szerepet játszik, hogy én magam hol tartok a saját életemben, és hogy mikre helyezek hangsúlyt. Talán alkalmazkodott az álláspontom azokhoz a kockázatokhoz, amiket vállalok, és a néha bekövetkező tragédiákhoz. Akárhogy is, Shanon halála gondolkodásra és írásra késztetett.
Shannonnal először a 2012-es téli X-Games-en találkoztam. Még blogot is írt erről. Tipikus!
Arra emlékszem, hogy másodpercek alatt jobbá tette azt a napot. Mosolyt csalt az arcomra. Akkor ez nem tudatosult bennem, de később megtudtam, hogy mindenkinek mindig ez volt az élménye vele kapcsolatban. Szeretünk szép dolgokat mondani az elhunyt emberekről, de szerencsére én ezeket már Shannon halála előtt is megfogalmaztam. Ahányszor találkozott valakivel, pozitív volt, mosolygós és mindig a legjobb oldalát mutatta. Bármilyen társaságba fordult is meg, mindet felvidította. Meg sem próbálom, de ha akarnám, sem tudnám, hogy kell ezt csinálni. Pont a lenyűgöző személyisége vonzott engem hozzá, és őt hozzánk, ezzel elindítva azt az esemény sort, ami végül a halálához vezetett.
Az év eleje óta rendszeresen bejártam Washington DC-be, hogy dokumentáljam, milyen ott az evezős élet. Habár nagyon sok felvétel készült, úgy éreztem, hogy a DC-beli evezős élet története sohasem lett igazán feldolgozva, vagy elbeszélve. Külső szemlélőként meg voltam győződve róla, hogy ennek a története, illetve az ottani közösség tuti befutó lenne egy tv műsorban. Néhányszor próbálkoztam azzal, hogy eladjam a projektet szponzoroknak és médiaszolgáltatóknak, mivel nem jártam szerencsével, saját szakállamra folytattam a munkát, azt gondolva, hogy néhány jó felvétellel a tarsolyomban már könnyebb lesz az ötletet eladni. Legrosszabb esetben egy rövidfilmet készítek a web-re.
Június elején Jason Beakes felhívott, hogy egy producer a CBS-nél szerződést kötött vele egy 60 perces, DC-s, evezős műsorra. Ő is ugyanazokat az értékeket látta benne, mint mi, és szívesen megnézte az eddig leforgatott anyagokat. Küldtem egy rövid, összevágott anyagot és egy pár telefonbeszélgetés után megállapítottuk, hogy jól fogunk tudni együtt dolgozni, hogy bemutassuk a történetet. Úgy döntöttünk, hogy néhány külsős, nem DC-beli véleményét is bevágjuk majd. A folyó és DC bemutatása után szót ejtenénk a National Park Service-ről, a tűzoltóság, a vízi mentő szolgálat és a Parki rendőrség folyón betöltött szerepéről. Bemutatnánk helyi legendákat is, mint Tom McEwan és Jason Beakes, és találkoznánk olyan látogatókkal, mint Pat Keller és EJ. Minden egyes szereplő valami egyedülálló dolgot tett volna hozzá a történethez… Néhány női evezőst is bemutattunk volna: és itt lép színre Shannon Christy.
Mi hívtuk Shannont, hogy töltsön velünk egy hetet; nem azért, mert gyors volt, vagy mert annyira jól evezett meg nagy vízeséseket, hanem a személyisége miatt. Úgy gondoltuk, ő megtestesítette a kajakos közösség által kínált legjobb dolgokat – jó nagykövete volt ennek a közösségnek, talán a képviselője is annak, amit reméltük, hogy mások gondolnak rólunk. Rögtön vevő volt az ötletre, és a Confluence Watersports nagylelkűen el is engedte szabadságra. Lehetősége nyílt, hogy olyan vizeket evezzen meg, amiket már régóta szeretett volna, és az is izgatta, hogy Jasonnal és velem evezhet és filmezhet. Lehetőség, hogy bemutassa képességeit és önmagát – így mondta.
Kedd reggel mindnyájan interjút adtunk a CBS stábjának. Shannon őszintén beszélt magáról és arról, mit jelent neki a kajakozás; komoly interjú egy komoly beszélgetőtárssal, David Martinnal. Aznap később az én feladatom volt, hogy Shannont és Jasont kövessem, amikor Shannon először evezte meg a vízesést. Remek menetei voltak. Csupa mosoly!
Szerda. Shannonnak reggel volt némi elintéznivalója, majd több menet következett a vízesésnél. A nap végére úgy éreztük, hogy jó munkát végeztünk a profilja kialakításában.
Csütörtök. Kávé után azt mondta, hogy délelőtt dolgoznia kell, aztán meglátja, hogy érzi magát délután. Gondolkodott azon, hogy pihenne aznap.
Elmentem, hogy a délelőttöt a műsor házigazdájával és Tom McEwannel töltsem egy kajak órán a Maryland Chutes-nál. Unalmas dolog, tudom, de kulcsdarabkája a történetnek. Úgy éreztük, hogy fontos megmutatni a nézőknek, hogy a kajakozás nem trükk: mint minden más sportnak, ennek is vannak tanítható momentumai, amiket szinte bárki elsajátíthat. Mikor kiszálltam a vízről, üzenetet kaptam Shannontól. Evezni szeretett volna. Megállapodtunk, hogy ő és Jason az MD oldal felől közelednek, míg én a VA oldalról, hogy tudjak készíteni néhány részbeállítást a 600 mm-es lencsémmel. Aztán a közepe felé evezek, és ott csatlakozom hozzájuk.
Az American Whitewater beszámolója itt olvasható a balesetről: http://www.americanwhitewater.org/content/Accident/detail/accidentid/3743/
Amikor a folyóhoz értem, elkezdtem felállítani a kamerámat. Még nem láttam jelét Jasonnak, aki az MD vonalon evezett volna elsőnek, míg Shannon a középső vonalon közeledett volna Will Seeberrel, egy másik top DC evezőssel. Mint kiderült, Shannon úgy döntött, hogy megy egy kört a középső vonalon, míg én megérkezem és előkészülök a felvételhez. Pont mikor elkészültem, észrevettem, hogy valami mozgolódás van a nézelődők között, ők terelték a figyelmemet egy úszó kajakra a vízesés alatt. Először nem sok ügyet vetettem rá – azt gondoltam, hogy talán valaki beborult, úgyhogy átkukucskáltam a VA csatorna felé, hátha látok valakit úszni. Amikor láttam, hogy a nemzeti park őrei a turistákkal beszélnek, már sejtettem, hogy valami nincs rendben, és némi kérdezősködés után kiderítettem, hogy valaki beúszott a ’subway’-be. Mindannyian tudjuk, hogy a ’Subway’ egy halálos szifon. Ekkor jelent meg Jason a színen, és én még mindig nem tudtam, hogy Shannon volt az, aki szerencsétlenül járt. Objektívemen keresztül próbáltam keresni, hogy látok-e valamit a Subway-ben, de eredménytelenül. A bátyám is ott volt velem, úgyhogy megkértem, hogy vigyázzon a kamerámra, míg én elrohantam a felszerelésemért. Amikor találkoztam Jasonnal, megtudtam, hogy Shannon volt az. Valahogy rosszabbnak tűnt az egész. Itt elég talán annyi, hogy mindketten bementünk és elkeztünk kiépíteni egy Z-Draget, miközben a hír hallatára sorra érkeztek az evezősök a városból, hogy segítsenek. A Montgomery Fire és a Rescue Dept megpróbáltak lebeszélni minket a mentőakcióról, de mi így is folytattuk, a National Park Police Heli-vel a fejünk felett. Aztán jöttek a hiénák… Nagy sajnálatunkra egy NBC-s hírstáb élőben közvetítte a mentő folyamatot különböző amerikai hírcsatornáknak. Szerencsére, mikor sikerült Shannont végre felhoznunk a víz alól, akkor éppen elmentek tankolni… Sajnos már túl késő volt. Három és fél óra telt el időközben.
A rákövetkező napokban Shannon szülei és testvérei Washington DC-be utaztak. Az első dolog, ami feltűnt, hogy azzal a szándékkal érkeztek, hogy támogatásukat ajánlják fel Shannon barátainak, s nem azzal, hogy válaszokat kapjanak tőlünk. Igen, együtt sírtunk, de az erejük és mosolyaik még ennek a szörnyű veszteségnek a kapcsán is azt mutatták nekünk, hogy az alma nem esik messze a fájától. Hatalmas erőt adott mindnyájunknak annak felismerése, hogy azok, akik sokkal többet vesztettek, mint közülünk bárki, még képesek voltak mosolyogni és fölállni. Mosolyaik, még ha könnyeken keresztül is, minden ékes szónál jobban méltatták Shannont.
A Great Falls futam tervezett napján megemlékezést tartottunk a folyónál, bekajakoztunk a vízre, és kajakozás közben virágot dobtunk a habok közé. Az evezős közösség hihetetlen összejövetele volt ez, és a DC evezős élet ismét megmutatta legjobb oldalát.
Most már eltelt egy kis idő, s sebeink begyógyultunk valamennyire. Valóban igaz, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Ezt az időt a CBS vágói is kihasználták, méghozzá arra, hogy összeállítsanak egy történetet azokból a felvételekből, amiket a Shannonnal töltött hét alatt vettünk fel. Ahányszor haláleset történik egy expedíción, vagy egy forgatás alatt, mindig felmerül a kérdés, hogy folytatódjon-e a megkezdett munka. Tapasztalatom szerint így is-úgyis megírják a történetet, vagy elkészítik a műsort, úgyhogy azok, akik közel állnak a projekthez, jobb, ha elfogadják ezt a tényt, így legalább némi hatással bírnak a végeredményre. Ha „házon belül” marad, sikerülhet távol tartani a hiénákat és az elferdítést. A Congo Expedícióm alkalmával egészen egyértelmű végrendeletet írtam arra, hogy halálom esetén hogyan és ki írja meg a történetet, hogy legyen kifizetve és ki legyen a tulajdonosa. A „széfek kulcsát” is megadtam: a PIN-kódokat, a csekkönyveket, stb. Ha ezeket nem teszed meg, a történetedet magukat tömjénező, kamu művészek szenzációvá fújják, sokszor anélkül, hogy eléggé ismernék a részleteket ahhoz, hogy el tudják mondani a történetet, pláne, hogy jól. Megkímélem az olvasót a példák sorolásától!
Hogy állunk hát a „60 perc” CBS stábjával? Nos, szerencsére a sztori úgy lett megalkotva, hogy alkalmazkodni tudjon bármilyen fordulathoz pótforgatás nélkül. Szinte naponta adok hálát, hogy egy ilyen tehetséges és megbízható csapat dolgozott rajta, és nem egy gagyi magazinműsor lett belőle. Ez emlékeztet arra, hogy a megfelelő stáb kiválasztása ugyanolyan fontos, mint a megfelelő biztonsági teamé. Szerencsére Mary Walsh lett a műsor producere! Ő épp tegnap gazdagította gyűjteményét egy újabb Emmy díjjal, amit a Medal of Honor díjas Dakota Meyerről készített történetéért kapott. A Dupont díjakat (a filmesek Pulitzer-díja) nem adják akárkinek, és habár sok időt töltött a világ legdurvább háborús övezeteiben, első kézből mondhatom, hogy mélyen megrendítette ez a tragédia. Shannon mosolya őt is megbabonázta. Nemrég mondtam neki, hogy a film sikere azon mérhető le, hogyha Shannon szülei meg tudják nézni és úgy érzik, hogy a műsor Shannon emlékét jól szolgálja, így hát múlt hét végén személyesen utazott Shannon családjához egyedül, hogy csak nekik megmutassa a műsort. Biztos vagyok benne, hogy a családnak nagyon nehéz volt végignézni a filmet, mely újra felébresztette a fájdalmat és talán a haragot is, hogy itt kell ülniük és végignézni ezt az inkább fájdalmas, mint félelmetes műsort a DC evezős fővárosról. De le a kalappal Mary előtt, hogy összeszedte a bátorságát és személyesen vitte el a filmet a családhoz.
Láttam a muszter (forgatott anyag) nagy részét – én forgattam a legutolsó kockákat Shannonról -, és sokszor megnéztem a mentési akciónk felvételeit, de nem tudom, milyen lesz a műsor. Amint részese lettem a történéseknek, nem láthattam a forgatókönyvet és nem vehettem részt a vágási munkákban – ez a CBS irányelve az újságírói integritás védelme érdekében. Valószínűnek tartom, hogy nagyon tényszerű és „újságírói” lesz. Azt hiszem, cukormáz nélküli kemény igazságok lesznek benne, és a nézők magukra lesznek hagyva, hogy eldöntsék, mit éreznek az egésszel kapcsolatban. Hiszek abban, hogy hű lesz a történtekhez. Az iróniát nem fogja nélkülözni, de reméljük, hogy mindnyájan végig fogjuk tudni nézni, és tanulhatunk belőle, miközben Shannon utolsó pillanatait is átélhetjük – a jókat, azokat, amikor azt csinálta, amit a legjobban tudott: „Imádok mosolyogni, mert az a legjobb!”
Ez egy szomorú történet, de ez is csak egy olyan nap volt, mint bármelyik a Great Fallsnál. Semmi ördögi nem volt ebben a napban, és bár mindannyian el tudunk képzelni olyan forgatókönyveket, amelyek megaladályozták Shannon halálát, senki nem követett el hibát. Baleset történt, és mi mindannyian erőnkön felül teljesítettünk, mikor megpróbáltuk megmenteni őt. Semmi többet nem lehetett volna tenni.
Most jön az a rész, amikor megkíméllek Titeket az olyan egysoros kliséktől, mint „A legkedvesebb tevékenysége közben halt meg!” vagy „A jutalom megéri a kockázatot!” Nem! Ez baromság. Én néhány keresetlen tanácsot és a saját nézeteimet akarom megosztani: Shannon tudott a „subway szifonról”-ról és annak veszélyeiről, de nem mérlegelte, hogy megéri-e a lehetséges halál a várható szórakozást. Nem kockáztatta tudatosan az életét a móka kedvéért. A folyónak azt a szakaszát kizárta gondolataiból és nem feltételezte, hogy oda kerülne, s ha valóban így lett volna, akkor tényleg megérte volna a kockázatot a jutalom. De tévedett. Ez nem vád akar lenni a részemről, ugyanazt csinálta, amit mi is mindannyian gyakran teszünk. Csak a váratlan, amire nem számított, bekövetkezett, és csak ő tudja pontosan, hogyan vagy miért, vagy hogy volt-e B terv onnantól kezdve. A mi számunkra a tanulság talán az, hogy megpróbáljunk jobban felkészülni a váratlanra?
Én mindössze néhányszor kockáztattam az életem tudatosan, és nem feltétlen vagyok büszke azokra az időkre. Igen, a dolgok elsülhetnek balul, de nagyon sok evezős valójában sosem kockáztatta az életét, a „Ha elcseszed, meghalsz” általában valahogy úgy fogalmazódik meg, hogy „Hé haver, ma egyszerűen nem érzem, úgyhogy inkább átemelek”. Ez tény, és habár a képek hatásosak és a sérülések gyakoriak, valójában nem tesszük kockára az életünket annyira. Ha megtennénk, az a szeretteink arculcsapása volna: a biztonságos úton kell hazatérnünk! Akkor kockáztatod tudatosan az életed, amikor a halál alternatívája rosszabb, mint a halál, nem akkor, amikor az alternatíva „őrültség, haver!” Ha úgy gondolod, hogy az életed szándékos kockáztatása megéri a szórakozást, akkor biztos vagyok benne, hogy sosem élesztettél újra senkit, nem zipzáraztál be hullazsákot, vagy hívtad fel elhunyt barátod szüleit.
Íme, a tanács: igen, keresd a határaidat, de csakis magadért! Teszteld magad és érezd jól magad, de ne érezd, hogy mindent kockáztatnod kell, vagy, hogy figyelmen kívül kell hagynod egy folyószakasz nehézségét azért, hogy kipipálj valamit a listádon. Biztosítalak, hogy a mozdulatok, amiket kitalálsz, az vonalak, amiket evezel és a tucatnyi (1st D) elsőként megevezett szakasz mind feledésbe merül. Jön a következő nemzedék, aki nem fogja tudni, hogy ki vagy, a marketinges srác a „szponzorodnál” kicserélődik és az új fiúnak még arról sem lesz fogalma, hogy létezel, nemhogy arról, hogy Te is segítettél a brand felépítésében. Ez mind rendben is van, csak tudd, hogy a kockázatnak, amit vállalsz csak és kizárólag az az értelme, hogy a saját jellemedet építsd és a saját fotóalbumod gazdagítsd! Ne hidd, hogy a hőstetteid legendává válnak, amik halhatatlanná tesznek! A címlapok egy doboz fenekén végzik majd a pincédben. Úgyanígy senki nem fog emlékezni, hogy átemeltél-e egy dropnál, vagy megevezted. Tudd, hogyha meghalsz a folyón, jó esély van rá, hogy az emberek úgy fognak átevezni azon a helyen, hogy még csak a nevedről sem hallottak. Ezeket azért mondom, és tudom ilyen biztosan, mert bár profi kajakosként többet teljesítettem a legtöbb társamnál, még így is biztosra veszem, hogy még az én csodálatos szponzoraim és a legnagyobb rajongóim sem emlékeznek mindenre, amit tettem. Ez persze teljesen rendben van, de ugyanakkor azt jelenti, hogy ügyelnem kell arra, miért és kiért kockáztatom az életem.
Mit is próbálok mondani tehát? Hogy ne kockáztassunk? Nem. Mikor mi kajakosok kimegyünk a vízre, csak mi tudjuk, hogy abban az időben mit kapunk a víztől. Legtöbbször ez megéri, megéri olyan sok mindent feladni ezért, de vigyázzunk, hogy egyensúlyban maradjunk. Ne feledjük, hogy a kaland, a bajtársiasság, és a teljesítmények csak az érem egyik oldala, de a másik oldalán a legrosszabb eset van – a „váratlan”. Ha tudatában vagyunk ennek, és fel vagyunk készülve rá, akkor rendben leszünk, a Great Falls is rendben lesz és a DC evezős közösség is boldogulni fog. Folytathatjuk az egészet, de álljunk meg egy pillanatra és váljunk jobbá abban, hogy ne versenyeztessük a szenvedélyünket a halállal, mert amikor a mérleg nyelve a rossz irányba mozdul el, akkor az egész már nem éri meg.
Hatalmas köszönet Szilárd Katalinnak a fordításban nyújtott segítségért.
